Az idei könyvhétre jelent meg Kiss Ottó harmadik regénye A másik ország címen. Egy Mozik Karcsi nevű fiúról szól, aki a Dél-Alföld egyik falujában, Citkón cseperedik, majd a szomszédos nagyvárosban, Vánkosdon lépi át a felnőttkor küszöbét. Mozik Károly filmszerűen pörgő történeteiből kirajzolódik a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának hiteles képe, s nyomon követhetjük az iskolapadba a ’70-es évek legelején beülő generáció húsz esztendejének történetét.
A mesélő maga a főhős, aki egyes szám első személyben mondja el mindazt, ami fontos volt addigi életében: „Elég csak visszagondolnom arra az időszakra, máris megjelennek a képek, de sokszor még ennyi sem kell, a legváratlanabb helyzetekben is elindul a hosszú eseménysor, nem tudok ellene mit tenni, rám talál és emlékezésre kényszerít.” Ahogy az elbeszélő, a környező világ szereplői sem tudnak megszabadulni a múlttól, bár van, aki nagyon szeretne felejteni. A regény egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy Kiss Ottó oly mesterien játszik a múlt és jelen történeteinek szálaival. Olvasás közben sosem tudhatjuk, hogy melyik hétköznapi történet színez majd át egy másik eseménysort, melyik, látszólag jelentéktelen história lesz tragikus fordulatok elindítója.
Mozik Károly történeteinek sora a lehető legszomorúbban, édesanyja halálával indul. Ez a haláleset az elképzelhetőnél is tragikusabb, mert apja nincs jelen az életében. Ettől fogva a kisfiú nagyszüleivel él. Az innen induló történetek magával ragadják az olvasót: a főhős által felidézett – a gyerek nézőpontjából rögzített – események pontosan és hitelesen rajzolják meg a hetvenes évek alföldi községeinek világát. Ez a világ egy teljes, de zárt univerzum: „Citkón a világ egésznek tűnt, mi, ott élő gyerekek pedig egy-egy elemének, mintha párhuzamos vagy legalábbis egymás mellé rendelt sorsunk volna, még akkor is, ha a felmenőink más-más társadalmi rétegből valók.”
Egy ilyen körülhatárolt, kerek világban Kiss Ottónál kevesen tudják megrendítőbben megmutatni a tragédiát – például azt, amikor egy kisfiútól elveszik a kutyáját –, vagy a szépséget: egy bontakozó és kiteljesedő kamaszszerelmet. Mozik Karcsi történetei mögött, mint egy második réteg, felsejlik az alföldi falvak még bontatlan paraszti értékrendje, és a kertre, piacra, ház melletti ólra visszaszorított töredékes hajdani gazdaság. Azután kirajzolódik még egy réteg, ez pedig a sérelmekkel teli közvetlen múlt: az elvesztett föld, az elvett lovak, a megaláztatások és a mindezek mögött rejlő feldolgozatlan indulatok és félelmek rétege. S azután az egymást erősítő véletleneknek okán, de mégis előre sejthetően hatni kezdenek a múlt elfedett erői…
A citkói éveket záró tragédiák éppen akkor történnek meg, amikor a főhős a maga zárt univerzumából kilép, és középiskolásként a szomszédos nagyváros kollégiumába kerül. Más perspektívába kerülnek Mozik Károly történetei, míg korábbi szövegeiből tökéletesen kirajzolódott a maga mikrovilága – az olvasót beszippantó regényvilág –, addig a második részben a kamaszodó, majd a felnőttkorba átlépő főhős történetei a tágabb világnak csak apró mozaikjai. S ezeket a mozaikokat az a politikai változássorozat fogja közös keretbe, amely 1988 után átalakította az országot, és amelynek következményei Mozik Károlyt visszaviszik szülőfalujába. A közelmúlt politikai változást hozó fordulatainak fikciós ábrázolása különösen érdekes. (Mellesleg a gyulaiak ismerős szöveget és szereplőt is találhatnak benne.)
És akkor vajon miért is másik ország? Azért, mert már menthetetlenül elmúlt, elsüllyedt? Azért, mert oly messze van az ország szerencsésebb tájaitól? Talán. Magam úgy gondolom, azért, mert Kiss Ottó – mint a filmfelvételeknél szokás – szövegeire különféle szűrőket rakott, hol egy arc ragyog fel tőle szebben, hol a fájdalom brutalitása csökken – s valahogy ez a másik ország – ismerős szörnyűségei ellenére – otthonosabb. Alighanem sokan jobban éreznék magukat benne…
