Az ajtók záródnak. Elindulunk. A világ, az Gyula. Mert igen. Valaki mindig kimondja a tutit. A lényeget. Az esszenciát. Ami után már tényleg nincs semmi, pontosabban a semmi van. Amiben a valóság kulminál. S csúcsát olyan jó megjárni, mint az első tavaszi napsütésben a Fekete-Körös vadzöldfüves partját, ahol néha mosolygós vizslakutyák futnak hozzád. De most kisslászlósan duzzad nyakunkba a tél, hiába a talmi tavasz és a napsütés. Úton. A vasárnapi gyulai új tavaszból a pesti új télbe tartunk, térkép nélkül, a helységnévtábla után már teljesen háttal Gyulának és arccal a fővárosnak, az autóban Kiss Lacival, háromnegyed tizenkettőkor már a négysávoson gurulunk, négy keréken, más-más várakozással szívünkben. Úton vagyunk. Voltunk. Az a jó ebben az írásban is, hogy időben és térben is tetszés szerint ugrálhatunk. Tehát leszünk.
De a világ, az Gyula. Ez mondatik majd ki három óra után tizenöt perccel (de ezt mi még nem tudjuk) a Budapesten élő gyulaiak találkozóján. Odatartunk a gyöngyházfekete Volkswagennel. Táskánkban a Gyulai Hírlap-könyvek nyomdaillatos, még ropogós kötetével, Kiss László A térképnek, háttal című könyvével. Az autóban finom aggodalommal beszélgetünk arról, hogy vajon lesz-e (nagy) közönség a könyvbemutatóhoz. Nyugtatom útitársaimat, lesz. Reménybeli jövőbe látás. Tény, hogy gyulaihirlapos kisbuszunk már tíz órakor elindult, szövetüléseiben utaztatva barátainkat és kollégáinkat, akik egyszerre közönség és fellépők. Mi úgy érezzük, ma mindenki a Zeg-Zug Zuglói Cserepesházba tart. Mi, bizonyosan. A közönség is.
Semmi forgalom az M5-ös négysávjában. Útitársaimmal szóval tartjuk egymást. Ebben a pillanatban hangzik el a varázsszó: gyulaiság. Ernő kibontja. Laci kibontja. Emléksztaniolok ezüstös csillámhangja. Gyulaiság. Kimondani jó. Hallgatni szép. Most arany. Harmincasok vagyunk mind. Belemerülnek (én velük lubickolok) a fiatalságuk fiatalságába. Anekdoták az erkeles évekről, a 48-as klubos estékről, majd a szegedi egyetemi időkről. A végpont minden esetben Gyula. Megannyi gyulaiság. Kohézió. Erő a szívben. Ha kell, a karokban. Főleg, ha peca, s ha Laci nagy pontyot akaszt, mint legutóbb. Tűszúrások a kisimult vízfelszínen. Kukoricára jött. Laci fárasztotta, én alámeríthettem hálóval. Majd közös portréfotózás: Ponty és Laci – emlékeim, amit most nem osztottam meg útitársaimmal. Mire visszacsatlakozom szóvagonjaikra, már közelebb Pesthez, mint Gyulához. Kinézek az ablakon, a táj éppen most vált tavaszból télbe. Innentől végig havas lesz.
Belépünk a Cserepesházba. Kiss Jani, a Cserepesház (Zuglói Művelődési Ház) házigazdája (tagintézmény-vezető) fogad minket. A tömeg, mint közönség, jelenléte biztató. Forgatókönyvet kapunk kezünkbe. Innen szigorú rendben zajlik minden. Percre pontos és beosztás. A színpadon a gyulai Percek kérdése zenekar (Szabó Ferenc ének és basszusgitár, Rusznyák Csaba dobok, Oláh Szabolcs gitár és vokál) hangol. A protokoll elsodorja tőlem Lacit és Ernőt. Én beülök a leendő közönség közé. Tőlem jobbra egy idős néni panaszai színezik meg a dobos-gitáros hangolás magasságait és mélységeit. Hallgatom, majd nyugtatom, hogy nem lesz végig ilyen ricsajos az este.
Három óra után tizenöt perckor hangzik el a már említett bűvös mondat: A világ, az Gyula. Merksz Istvánné, a Budapesten élő gyulaiak által alapított kör elnöke fogalmaz így. Felütése tökéletes. Az est innentől kezdve önálló életet él, most Pest is Gyula, s úgy veszi körbe telt házas közönségét, mint valami hatalmas szappanbuborék.
Városunk nemrégiben megválasztott polgármestere is köszönti a pesti gyulaiakat. Görgényi Ernő a varázslatos gyulaiságról beszél. Én közben a jegyzeteimet egészítgetem ki, hiszen mindjárt mi jövünk az egyetemista Máté Istvánnal (Isti), kettőnknek kell faggatni Kiss Lacit az új könyvéről.
A színpadon. Bemelegítő kérdések. Oldjuk magunkat és a közönséget. Habkönnyű szereplés. A főszereplő is jól érzi magát. Látszik rajta. A tőle jobbra ülő Istitől kapja a mélyebb kérdéseket, arca pirul válasznehezébe. Balról, tőlem, szellőszárnyakon érkeznek a mondatok. Vitánk támad, Lacival, ahogy az köztünk gyakorta lenni szokott, mert hogy miről is szól voltaképpen könyve. Természetesen kiegyezés lesz a vége. Közönség előtt maradunk abban, hogy az életről, amihez én pontosítás céljából fűzöm hozzá, hogy a Kiss Laci életéről szól. Legyen! – vágja rá keményen, s a szemében látom, egyet nem ért velem igazán. Bosszantom hát tovább. Mert az olyan jó. Belekapaszkodom a „sokkoltam a Gyulai Hírlap olvasóit” gondolatfonalába, s szépírói tevékenységének „legalját” idézve fűzöm tovább. Mert hát csúnya szavak is kerültek a könyvbe. A szépirodalom meg nem azért szép, mert (csak) szép szavakból áll. Ahogy a szépíró sem feltétlenül szép. A „segg” főnév, mint egyfajta fogalom és jelző fordulatokban, ha nem is bővelkedő, de mégiscsak benne levő a kisprózagyűjteményben. Kellő komolysággal és mértéktartással idézem be: „fehér segg a gátoldalban”, „szőrös seggű kis dög”, „azután jött egy nagyseggű barom” mondatokat. Laci heves véleményformálásba kezd, szerinte helye van az ilyen szavaknak is a(z) (szép)irodalomban. S ebben a pillanatban bújik elő a színpadon ülő íróból a tanár úr, kérem, én készültem, Isti készült, a közönség is. A színpad és a mikrofon elcsalja a tér-idő érzékünket. Kis(s) időt nyerünk, amikor Kiss Laci felolvas nekünk. Gyulai séta a színpadon. Tollrajz. Tájrajz. Hallgatom. Nekem ez megmásíthatatlanul az ő élete. Most a pillanata. Magán-beszéd. Napló. Részlet. Valóság minden sora. Ami nem, az sem fikció. „Hát nincs a szánkban vattacukor, ennyit lehet hazudni” – mondta a két nappal korábbi gyulai bemutatón (amiről a szerző szándékosan nem ír, mert Fodor György tollából remekbe szabott írást közöl a www.barkaonline.hu) az Ősz húrja című írás felolvasása közben. Ez sajnos a pesti bemutatón nem hangzik el. A nekünk adott színpadi negyvenöt perc utolsó homokszeme is kipereg a szánkból. Tapssal fizet a hálás, irodalomra érzékeny közönség. Mi pedig búcsúzunk.
Kis technikai átállás után a gyulai fiatalokból (Kozma Máté ének és gitár, Szabados Gábor basszusgitár, Nagy Gábor dob) álló Madrapur együttes zenél. Én és Enikő kis könyvesboltot rendezünk be az első padsorokban. Őrült vállalkozásnak tűnhet egyetlen könyvvel megnyitni az üzletet. Sikerünk van. Kiss Laci könyvét úgy viszik, mint a cukrot. Huszonhárom perc alatt adjuk el a könyvesbolt teljes árukészletét. Negyven darab könyvet értékesítünk.
A bolt bezárt.
Az underground rock ’n’ rollt játszó Percek kérdése zenekart az első sorból hallgatjuk. Nem tombol senki. Ezért mi sem. Pedig a hangerő bőven szolgáltatná az okot rá. Lábunk a parkettába döngöli a ritmust, kezek combokon dobolnak. Ülős koncert. Visszatapsolás után a Bennem a térkép, Darling! című számmal búcsúzik a zenekar.
A nagyteremben állófogadás. Ez az este tökéletes volt. Nekem nem hiányzott „Németvárosi Attila” sem.
Természetesen megint Lacira várunk a kocsiban. A Hermina utcában hull a hó, s Vanda nem jött el.
