Nem tudom, mennyire állja meg a helyét, szerepelhet-e búcsúbeszédben az a szó, hogy eredetileg, de eredetileg valaha töretlenül ívelő futballkarrierem egy szakaszkájáról óhajtottam szólni életem utolsó hírlapi ezerkétszáz-karakteresében.
(Időközben elírás történt: ahogy felnéztem, láttam, a szólni helyett szülni áll a képernyőn, ami amellett, hogy a szöveg létrehozásának fájdalmas műveletére vet fényt, lezárja az eredetileg-végleg vitát is, nálunk és más nemzeteknél.)
((A minap egy szerkesztői válaszlevélben is hasonló galiba okoztatott: kortárs irodalmi szellemességgel, tehát nem érthetőn a „szerva ott” fordulattal zártam egy olvasónapló-írásra buzdító e-mailt, de ahogy felnéztem, láttam, a szerva helyett, ah, nem is folytatom, a világ csak hangulat.))
Egyszóval, mi több, többel: így nem sikerült valaha töretlenül ívelő futballkarrierem egy szakaszkájáról szólni életem utolsó hírlapi ezerkétszáz-karakteresében.
„Eltelt ez a négy és fél év is, holnaptól számotokra (ez a T/2 vagyok én) elkezdődik a Nagybetűs élet. Fussatok el véle, de előtte föltétlen hozzátok tudomásra, hogy november 19-én, hatkor mindenki spurizzon a könyvtárba, mert parti lesz, könyvi értelemben.
És mondjátok el azt is, hogy Körös-mély hála minden egyes olvasónak, aki ez alatt a négy és fél év alatt, hol kevesebb, hol több, de mégiscsak – rendszerességgel.”
KL s.k.
