Az idei gyulai nyár egyik legnagyobb közönségsikerét kétség kívül a „Hat hét, hat tánc” című vígjáték jelentette, mi a Vár színpadán július 22-én teltház előtt remekelt. A táncórákat vevő, unatkozó papfeleséget a karikírozó, ellenpontozó tehetségéről számos alkalommal bizonyságot adó Kossuth-díjas művésznő, Vári Éva alakította, ki olvasóinknak a darabon túl a pályáról s az emberekről is mesélt.
Az Életképek című sorozat pityókás nagymamája, az 500. eladáson túl lévő Piaf-est művésznője, számtalan szerep kiemelkedő megformálója az utóbbi években végre széles körben is méltón elismert. A pályája javát pécsiként dolgozó színésznő ötvenéves kora után hódította meg a finnyás fővárosi– és vele együtt az országos közönséget. A pályáját szabálytalan úton bejáró művésznő ma a Budapesti kamaraszínház tagja, kinek drámai képessége prózai szerepeiben domborodik ki igazán, a zenés darabokban pedig gyönyörű hangjával ér el kiemelkedő sikereket. Jászai Mari-díjas (1984), Érdemes művész (1988), Kiváló művész (2003), a Súgó Csiga-díj Fődíjasa (2003), majd Súgó Csiga-díjazott (2005), a halhatatlanok társulatának 2007-től tagja, aki temperamentumos, drámai erővel megformált alakításaiért, nagy népszerűségnek örvendő, sokoldalú művészi életútja elismeréseként múlt évben Kossuth-díjban is részesült.
• A történet szerint Lily, a hatvannyolc éves unatkozó asszony táncórákat készül venni az öregek otthonában lévő lakásában. A "Hat hét, hat tánc" tánciskola pedig Michaelt utalja ki hozzá. A két idegen ember eleinte ellenségesen viszonyul egymáshoz, majd az órák elteltével egyre meghittebb és őszintébb barátság alakul ki közöttük. A 2006. szeptember 30-án bemutatott darab novemberben túl volt a 200. előadáson, elnyerte a Színikritikusok Díját, a közönség pedig rajong érte.
• Ez azért nagyon érdekes, mert ilyenfajta színdarabot Magyarországon egyáltalán nem játszottak, és írni is csak nagyon ritkán írnak olyan történetet, ami egy idős nő s egy meleg férfi kapcsolatáról szól. Tehát vannak olyan tabu témák, amiket nem visznek színpadra. Angliában ez persze nem egy nóvum, ez Magyarországon az, hogy olyasmiről egyáltalán beszélnek, meg lehet-e szeretni egy embert, aki egészen más, mint akit az én neveltetésem, mint amilyet az én egész családi hátterem elfogad. Ez a hölgy egy lelkésznek az özvegye, aki olyan, mint legtöbbünk: tele van előítéletekkel. S ha az élet bizonyos helyzetekben összehoz bennünket, akkor kérdés, hogy mihez kezd egymással két olyan ember, aki különben taszítja egymást. S az az izgalmas, hogy a két ember közt hogy alakul ki egy kapcsolat.
• Akik kezdetben nem tesznek meg túl sokat azért, hogy kialakuljon...
• Eleinte ez egy üzleti kapcsolat, mert ez az unatkozó öregasszony nem akar egy klubba eljárni táncolni azért, hogy ott üljön a többi öregasszony között. S mert van pénze, megteheti, s megvesz egy tánctanárt, aki tanítja. Michael pedig eljön, mert szüksége van a pénzre. Ez a két ember egymásra utaltsága révén, aztán ahogy megismerik egymást, ahogy megpróbálják elfogadni egymást, és ahogy - ki merem mondani - a végére megszeretik egymást, a darab ennek a folyamata. Nem beszélve arról, hogy azt is ritkán írják meg ilyen prózai előadásokban, hogy ezek az emberek táncolnak. Méghozzá nem is akárhogy. Mert lehetne az, hogy bélyeget gyűjtenek, de maga az, hogy az egész a táncra épül, mindjárt erotikussá teszi a történetet. Ahogy megfogom egy másik ember kezét, és azt a másik embert el tudom fogadni, és ha el tudom fogadni a szagát, akkor az nagyobb értelemben szól annak az embernek a teljes elfogadásáról is. Régen erre azt mondták, hogy ez pszichológiai realizmus. Vagyis, hogy ezeket a helyzeteket realizáljuk, itt belül. Az ember sokkal többet képzel bele, mint ami egyébként a darabban megjelenik.
• De el kell képzelni és tudni is kell róla, mert úgy tud a néző számára a kimondatlan is megjelenni.
• A közönség épp azért tudja annyira szeretni és elfogadni ezt az előadást - azzal együtt, hogy valakinek esetleg ugyanolyan előítéletei vannak, mint a darab szerinti nekem -, mert látják, hogy sorsok vannak a színpadon, s az mindig érdekesebb, mint poéntól poénig játszani.
• Akár több mint kétszázadszor is?
• Azt szokták mondani, hogy egy idő után az előadás rendszerint szétzüllik, a színészek pedig azt játszanak bele, amit gondolnak. Mi nem, mert mi nagyon fegyelmezetten adjuk meg annak a módját, hogy ez igaz legyen, és az is maradjon. Én nem hiszem, hogy nagyon elmentünk volna attól, ami itt eredetileg ki lett találva. Mi ebbe nagy örömmel jövünk bele minden alkalommal, s elfáradni is csak annyiban szoktunk, amennyit egy kétórás koncentráció igényel.
• Mennyit változott a darab a premier óta?
• Mindig gondolkodtam azon, hogy azt hisszük, hogy ugyanúgy játsszuk, mint 2006 szeptemberében, de az ember négy év alatt változik, tehát biztos, hogy egy-egy mondatnak van egy aurája azáltal, hogy négy év alatt mindkettőnkkel sok minden történt, ami biztosan beépül a szerepekbe. Szeretném megnézni milyenek voltunk akkor, biztos egészen más, pedig akkor is pontosan játszottuk. Csak nyilván ahogy az ember változik, változnak a dolgok is, és az egész másféle hangsúlyokat kap anélkül, hogy mi tudatosan vagy szándékosan változtatnánk rajtuk.
• Az itteni feltételek technikailag megfelelők?
• Kicsit kicsi a színpad. Nem nagyon férünk el a táncokkal, mert azok akkor szépek, ha van hely a forgásokra, kipördülésekre.
• Van kedvenc tánca?
• Néha a tangó. Attól függ, hogy előtte a jelenet milyen, hogy melyikből jön a tánc olyan nagyon-nagyon jól. De szeretem az összes táncot, számomra nincs köztük különbség.
• Egyiket sem most tanulgatja.
• Nagyon sok operettet és musicalt táncoltam és tanultam. Meg kellett tanulni akkor, amikor a West side story-ban a pécsi balett táncolt mögöttem. Úgy kellett gyötörni magam, hogy ezeket megcsináljam… Chicago, La Mancha lovagja, ezeket táncoltam, s igen magasan volt a mérce. Nem azt mondom, hogy úgy táncolok, mint egy balettáncosnő, de ahhoz képest, hogy 70 éves vagyok, azért elég ügyesen mozgok még.
• A nézők pedig egyre jobban szeretik. Mindenhonnan azt hallom, hogy ebben a darabban úgy remekel, hogy nem is elég egyszer megnézni.
• Igen, én is azt tapasztalom, hogy vagy tízszer megnézik, mert úgy érzik, hogy ez az előadás ad nekik valamit és mindenkinek meg kéne nézni. Nagyon nagy a várakozás, aminek azért meg is kell felelni.
• Másféle visszajelzést kap Budapesten, mint például Pécsett?
• Én azt hiszem, hogy az emberek mindenhol egyformák, s akik úgy gondolják, hogy egy előadás adott nekik valamit, azt vidéken és Pesten egyformán reagálják le. Akinek meg nem tetszik, az úgysem reagálja le. Ez természetes, ez a világon mindenhol így van. Nem létezik olyan előadás, ami mindenkinek egyformán tetszene. Emberek vagyunk, s én azt hiszem, az emberek egyformán reagálnak.
• Szerepeiből, hétköznapi megnyilvánulásaiból úgy látom önt, hogy kicsit olyan, mint a darabbeli Lily, akit tanítanak ugyan táncolni, de nem tanul, mert mindent tud. Kisujjából kirázza a feladatot, s a hétköznapi ütközéseknek, kényszerű csatározásoknak magasan fölötte áll.
• Jól játja, ezek nem is érnek el, csakugyan fölötte állok. Egyrészt, mert elég régóta vagyok már ezen a pályán, nagyon-nagyon sokféle partnerrel dolgoztam, és úgy gondolom, hogy az ember egy idő után bölcsebb lesz, a szerepeiből is tanul, szóval nem bosszankodom a fölösleges dolgokon. Amiknél nem tudok változtatni, azon én nem bosszankodom. Sok mindent próbálok megérteni, és úgy gondolom, annyira kevés időm van még hátra, hogy nem érdemes a fölösleges dolgokkal foglalkoznom. Nekem a színház az életem. Nincs családom, tehát ez azt jelenti, hogy én komolyan vettem, amit csinálok. Az, hogy az embernek mi az értékelése, mit vesz le a munkámból, az nem énrám tartozik. Én csak minden nap az aznapi legjobb formámat szeretném hozni. Ez néha sikerül, néha biztos, hogy nem annyira, de sok olyan helyzetbe nem megyek bele, ami ezen a pályán van. Engem az a három óra érdekel, amit a színpadon vagyok. Én nem vagyok nappali színésznő, én nem jópofáskodom, én nem megyek semerre, sehova nyilatkozgatni, főzögetni. Amilyen én vagyok, az a szerepeimből úgyis kiderül. Mondani bármit tudnék. Mert az ember mondhat magáról össze-vissza jót-rosszat, de azt gondolom, hogy ha engem valaki megnéz a különböző szerepeimben a színpadon, ott rólam nagyon sok mindent megtud. Többet, mint amit én verbálisan elmondok magamról.
• Ezt a hozzáállást nagy-nagy belemagyarázás, ha olyan mérföldkövekben látom, mint hogy közvetlenül érettségi után leszerződött a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz, ahol azonnal játszani kezdett, majd a My Fair Lady eljátszásával hivatalos működési engedélyt kapott, miközben a főiskolára meg nem vették fel, majd 53 évesen lett fővárosi színésznő… Vagyis ilyen visszaigazolások után már nem volt vesztenivaló, de valójában nem volt már tizennyolc éves korában sem.
• Persze! Én annyira nem egyenes úton kerültem erre a pályára! Nekem nem voltak osztálytársaim, tanáraim, nem volt senki olyan, aki az én pályámat egyengette volna, nekem mindezt magamnak, a magam képességéből kellett elérnem. S adtam magamnak 5-6 évet, hogy ha nem derül ki, hogy idevaló vagyok, én simán elmegyek, mert nem kínlódom a pályán. De mindig kaptam olyan szerepeket vagy olyan lehetőséget az élettől, ami engem igazolt. A pécsi színházban mindenféle tagozat volt, ott én a világirodalom összes nagy musicaljét eljátszhattam, a „Nem félünk a farkasból”-ban én voltam Márta, Shakespeare-t és mindenfélét. Úgy érzem, hogy nekem teljes az életem, én nem kívánkoztam Pestre, csak azért mert minden Pesten van! Ezért amúgy is mindig haragudtam. Miért, ha van egy jó orvosprofesszor vagy egy cipész és az jó, annak miért nem mondják, hogy „Maga miért nem megy el Pestre cipésznek?” Miért? Jó cipő nem kell vidékre? Vidék miért alázza meg magát azzal, hogy aki jó, az Pestre megy? Merthogy ez egy egyvárosú ország, és aki nem Pesten van vagy nincs a TV-ben, az már nem is létezik. Na most ha engem nem kapacitálnak, én biztos nem megyek, és egészen biztos, hogy még mindig Pécsen lennék, ahol nekem mindenem megvolt. A magyar szakmában aki csak számít, mindenki volt Pécsen. A Bálint Andrástól kezdve Halász Juditon át, a Haumann Péteren keresztül mindenki ott volt, s én mindegyikükkel játszottam. Ki sem kellett tenni a lábam, jobbnál jobb partnerekkel nagyon jó előadásokat játszottam, úgyhogy szerintem a közönség mindenhol ugyanaz. Nem vagyok egy törtető ember, de nem is vagyok gyáva sem, mégis mindig tele voltam kishitűséggel. Pontosan azért, mert nem tudtam mi az a misztifikált főiskola – amit én nem végeztem el -, nem tudtam, hogy én ott mit tanulhattam volna.
• Talán épp ettől lett szorgalmasabb, precízebb, alaposabb…
• Lehet, csak közben én arra gondoltam, hogy ha nagyon akarok valamit, akkor azt nem jó görcsösen bizonygatni. Azt mondtam: ennyit tudok, tessék eldönteni, ez jó vagy nem jó. Én nem megyek a Dunának, ha azt mondják: nem jó. Ennyit tudok, ha megfeszülök se tudok többet. És valahogy az élet mindig-mindig adott egy újabb lehetőséget. Mert épeszű ember nem megy el Budapestre 53 éves korában…
• …miközben minden Pécshez köti.
• Hogyne! Én Pécsen lakom. De nekem nincs közöm a pécsi színházhoz, már 20 éve! Tehát én Budapestre szerződtem. De ha nem megyek el, nem lettem volna Kiváló művész, a Halhatatlanok társulatának tagja, ha Pécsen vagyok, az életbe nem kerülök oda be. Kaptam egy Kossuth-díjat, amit biztosan nem kapok meg, ha vidéken maradok, s nem azért, mert Pesten jobb lettem, mint voltam. Ugyanolyan vagyok, mint vidéken, csak a lehetőségeim lettek mások.
• Csakugyan nehéz ezt megmagyarázni, mert az ember tényleg ugyanolyan, csak a hozzá való viszonyulások lesznek mások. A visszajelzésekből tájékozódik az ember, s abból látszik…
• …hogy hova helyezik. Azt szoktam mondani, hogy én színésznő vagyok. És nincs olyan, hogy vidéki színésznő vagy fővárosi. Színészet van. Budapesten is lehet valaki nagyon vidéki és vidéken is vannak olyan színvonalas előadások, amelyiket akármelyik budapesti színház megirigyelhetne. Tudom nagyon jól, mert én nagyon sokat voltam vidéken. Csak mert valaki Pesten van, nem tudja jobban a szakmát. Minden színész más, és amit ő tud, azt más úgy se tudja. Függetlenül attól, hogy vidéken van vagy Pesten.
• S ha Gyulán?
• Ó, én sokat játszottam itt, még Sík Ferenc rendezésével. Egyszer beugrottam egy Illyés Gyula darabba, de játszottunk két egyfelvonásost is. Benkóczy Zoltán volt a partnerem az Operett Színházból, és mert Sík Ferenc volt az én pécsi főrendezőm, ő mindig hívott ide.
• Milyen benyomása van a városról?
• Akkor jó volt, mert fiatal voltam és az ember sok jó kollégával találkozott itt. Most meg rá sem ismertem, olyan szépen rendbe hozták. És milyen sok minden van!
• Pécs is nagyon megváltozott.
• Persze, én ott fővárosban lakom. Nem is akármilyenben. Európa kulturális fővárosában. Ott is időnként tanácstalan vagyok, ha megyek és nem ismerek rá egy-egy helyre, annyira átalakítottak mindent.
