
Nem tudom hány generáció kisiskolás olvasókönyvét díszítette (vagy talán még ma is) az ÓRIÁS ÉS ÉKSZERÉSZ című tanmese. A lelkesedés lelohasztásáról szóló történet ez, a végén gyermeki csalódottsággal, jó esetben lekezelő felnőtti elégedettséggel, miszerint most már ezt is tudja ez a csacska gyermek, s jó, ha nem a rémült sápítozás, hogy „jaj, mi lesz ebből a gyerekből, mi már az egyetemi tandíját kuporgatjuk, ő meg mindjárt tízéves és még olvasni se tud!”. Nem tudom, vigasz-e az ilyen szülőknek, hogy egyik írónk vallásos áhítatban kapott jelet egy templomi feszület láttán – szintén gyermekkorában –, hogy márpedig az ő feladata nem más, mint ÍRNI. Ott van bizony, rajta a kereszten.
Talán az ártatlan bakik védelméért húzogatom elő ezeket a történeteket, jelezvén, hogy az Amélie Poulain-féle varázslatos mesevilágnak akárcsak pillanatnyi felvillanása mindig elnyeri méltó büntetését.
Így volt ez velem is.
Koraesti kellemesen elmerült gyomlálgatásban a távolban hallottam a hangszórós autót. Még nem lehetett kivenni, hogy vízkorlátozás, pótoltás, éttermi vagy szőnyegtisztító szolgáltatás, netán a vásártérre érkezett cirkuszt hirdeti, vagy tollat-párnát szeretne. Közelebb ér, s már tisztán hallom, csak nem hiszem el: holnap, a koraesti órákban szúnyogtérítés lesz.
Micsoda? Hát már őket is? Miért? Nem vetnek keresztet a csípések előtt? Vagy ezentúl a megadott időben napi ötször Mekka felé fordulva kell zümmögniük? Netán ateistává válnak? Az Úr számára ők a második legkedvesebbek…
Ezernyi kérdés cikázott fejemben, tetszett a játék a gondolattal. Lehet, hogy az elterelésükre gondoltak, csak nem tudták jól kifejezni? Annyi ilyenről hallani. De hová terelnék őket? Mindegy, csak innen el, mert amennyi idén van belőlük, az több mint rengeteg.
De gyanítom én, hogy ennél azért többről van szó. Szúnyoggal errefelé nem szokás ilyen kíméletesen bánni. Csak jönnek és lepermetezik, ha arról van szó. Csak már épp a szavakkal kell nagyon vigyázni, ezért gyérítik a szerencsétleneket. Pedig egy jól sikerült térítés után ezt maguktól is megtehetnék.
Tudom, tudom, az urak most rosszallón csóválják fejüket: „csak egy szöszke női buksiból pattanhatnak ki hasonlók”, de megnyugtatásul elárulnám, hogy a debreceni ékszerészbe képzelt óriást Szabó Lőrinc olvasta félre, a jóslatértékű írói feladatot pedig Vámos Miklós kapta. Igaz, ők nem is efféle történeteken nevelődtek.