Gyulai Hírlap - A málenkij robotra elhurcoltak hazatérésére emlékeztek Gyulán

Hálaadó szentmise keretében emlékeztek meg az 1945-ben málenkij robotra elhurcolt gyulaiak hazatérésének 77. évfordulójáról július 19-én a Szent József-templomban. A városból több mint ötszáz német nemzetiségű férfit és nőt deportáltak a Szovjetunióba, a Donyec-medencei szánbányákba kényszermunkára.

Szélné Rapport Erika, Gyulai Város Német Nemzetiségi Önkormányzatának elnöke köszöntőjében úgy fogalmazott, fejet hajtani gyűltek össze azok előtt, akiket a második világháborút követően ártatlanul hurcoltak el.

„Sokan soha nem tértek haza, akik pedig visszatértek, életük végéig viselték a megpróbáltatások testi és lelki sebeit” – mondta, majd hozzátette, „a gyulai német közösség és a magyarországi németség történetének egyik legfájdalmasabb fejezete ez”.  

„Közös felelősségünk, hogy megőrizzük az áldozatok emlékét, továbbadjuk történeteiket, és a fiatalabb nemzedékek számára is világossá tegyük a béke, a szabadság, az emberi méltóság és az egymás iránti tisztelet felbecsülhetetlen értékét” – szögezte le.

Hangsúlyozta, a megemlékezés „nem csupán a múltról szól, figyelmeztetés és erkölcsi kötelesség is”. „Soha többé nem fordulhat elő, hogy embereket származásuk, nyelvük vagy nemzetiségük miatt megfosszanak szabadságuktól és emberi méltóságuktól” – húzta alá.

Szilágyi Sándor történész, nemzetiségi önkormányzati képviselő beszédében emlékeztetett, a Magyarországot megszálló Vörös Hadsereg – a kollektív bűnösség elve alapján – 1944-ben rendelte el a német nemzetiségűek összegyűjtését és kényszermunkára hurcolását. Megjegyezte, olyan is volt, aki az 1941-es népszámláskor nem vallotta magát német származásúnak, de német hangzású neve miatt deportáltak.  

Gyuláról 53 marhavagonban legalább 550 embert szállítottak a Szovjetunióba, de a gyulaiak többen is lehettek, hiszen volt, akit Elekre vittek, mielőtt elhurcoltak – mutatott rá. Az út két héten át tartott, a hideg és a rossz higiénés körülmények között sokan megbetegedtek.

A történész külön megemlékezett Eidenmüller Elemérről, aki fiatal orvosként gyógyszereket, orvosi eszközöket vitt magával – a szovjetek által meghatározott súlyú – csomagjában, hogy másokon segítsen. Vagonról vagonra járva igyekezett gyógyítani az embereket, míg maga is megbetegedett, és útközben meghalt.

A Donyec-medencei szánbányákban a férfiak nagy részének 50–60 cm magas vájatokban kellett lapátolniuk a szenet, a nőknek pedig nehéz csilléket kellett tolniuk. A kényszermunkára elhurcoltak közül 64-en soha nem tértek haza, a nevüket – hogy ne merüljön feledésbe – az életben maradtak jegyezték meg – hangzott el a beszédben.

Szilágyi Sándor azt kérte a jelenlévőktől, ne csak a rosszra emlékezzenek, hanem a jóra is: „hogy sokan visszatértek, és még mindig itt vagyunk”.

A megemlékezés keretében virágot helyeztek el a templomban a szénbányákban elhunyt gyulaiaknak állított emléktáblánál. A „Máriás” házban koszorúzást tartottak a haranglábnál, és – a hagyományok szerint – megkondították a harangot. 

A málenkij robot utolsó gyulai túlélője 2024-ben hunyt el. Szikes Antalné Wolf Erzsébet 58 hónapot töltött el Novo Sahti lágerében.