Gyulai Hírlap - Megöltek valakit ma este is

Caravaggio, az itáliai festő igazi bohém figura, aki mindent elkövet, amit nem szabad. Bár jómódú családból származik, és kiváló nevelésben részesül, szándékosan átlépi az összes szabályt, előírást és tiltást. Beletapos az egyház erkölcstanába, felrúgja a társadalmi normákat. Szűz Máriát egy prostituáltról mintázza meg, a nők helyett a férfiakat szereti, a szenteket megszentségteleníti, a papokat kellemetlen helyzetbe hozza, sőt embert is öl, igaz, állítólag csak önvédelemből, miután temérdek ellenséget szerez magának, többek között a tehetségével.

Caravaggio tagadhatatlanul rossz arc. Rossz arcról pedig könnyű jó színművet írni. Vagy csak azért hisszük ezt, mert a szerzőnek, Visky Andrásnak sikerült jó művet írnia ebből a történetből is? Valódi irodalmi értéket teremtenie egy közönséges életpályából? Olyan kérdéseket felvetnie a rendbontó életmű kapcsán, amelyek másoknak sosem jutottak volna az eszébe?

Miután megnéztem az előadást a gyulai Erkel Ferenc Művelődési Központban, nagyon kíváncsi lettem arra, elégedett-e a szerző a darab temesvári feldolgozásával. Bár erről nem találtam információt a világhálón, a produkció ajánlója sok mindent tisztázott bennem. Pontosította, hogy a darab ideje egyetlen pillanat, valódi történése pedig Caravaggio eltűnése Porto Ercole tengerparti keskeny homoksivatagában, 1610. július 18-án.

A tájékoztatóból az is kiderült, hogy a színmű nem a hiteles festőportré megalkotásának a kísérlete, hanem csak annak a kérdésnek a vizsgálata, miként jutott el Caravaggio a modern értelemben vett teatralitás felfedezéséig. Hogy ez mit jelent pontosan, arra az előadáson kaptam konkrét választ. Persze nem egyszerűt, hiszen a szerző tett arról, hogy megdolgoztassa a nézőt. Könnyítést a látványvilág jelentett, de ahhoz, hogy ezt megértsük, értelmezni tudjuk, oda kellett figyelni a szövegre.

Visky András a művet hét színészre (három nőre és négy férfira) szabta, akik a szituációk változását követve folyamatosan szerepeket cserélnek az alkotó műtermében, a „testek laboratóriumában”. A halhatatlan lélek után kutatva a festőt körülvevő alakok a művész pestisben elhunyt apjának a testébe is belekotornak. Bár az, amit keresnek, nem kerül elő, a neonfénnyel világító szürke szárnyú fekete angyalok és az emberi esszenciát jelképező fekete léggömbök mindent elárulnak arról, hogy nem a fehér puttók cuki mesevilágában játszódik a cselekmény. 

A színekről külön is említést kell tenni, nem csupán azért, mert a festészet lényege a színhasználat, hanem azért is, mert kiemelt jelentőségük van a darabban. Caravaggio például nem használt kéket, erre többször is utalást történik a színműben, főként a lélekkel összefüggésben, amelyet formabontó alkotóként nagyon sajátos módon, mondhatnók, modernül értelmezett, de az is lehet, hogy tagadott.

A sötét színek használata sem véletlenszerű a darabban: a festőre jellemző árnyjátékokra, sötét tónusokra utal. A szóba kerülő műalkotások a díszletként szolgáló fehér mobilfalra vetülnek, míg ennek előterében, a színpadon élőképekben rajzolódnak ki a remekművek, amelyeket sokszor maga a művész semmisít meg, máglyán éget el, sőt az előadáson nem is csak jelképesen, hanem valóságosan. 

A tűznek is több funkciója van a két Visky darabjában. A képégetésen kívül jelzi a gyilkos kórt, az életveszélyt, a pokol tüzét, a halált. A pestist Carlo püspök győzi le Milánóban, úgy, hogy meztelenre vetkőzik, és vállán egy hatalmas fakereszttel a Dóm kapujától a Sant’ Ambroggio bazilikáig vonul, ahol a szószék helyén ősrégi római szarkofág áll. A menet elején meztelen szerzetesek ostorozzák magukat, nyomdokaikban ministránsfiúk haladnak a füstölőkkel, leghátul a tömeg, egész Milánó. 

Nem látjuk az apokaliptikus jelenetet, de elképzeljük, hiszen a meztelenség amúgy is hangsúlyos a műben. Nemcsak a testi, hanem a lelki meztelenség is, a kitárulkozás, az őszinteség vállalása vagy tagadása, az álarcok nélküli borzalom. Caravaggio még a püspököt is levetkőzteti, de levetkőzteti a katolikus tanokat is, botrányt kavarva például azzal, hogy a Szentanya, Szűz Mária elszenderülését igazi, hétköznapi halálként festi meg, egy vízbe fulladt prostituáltat használva hozzá modellként.

A kereszténység lecsupaszítása merész vállalkozás Visky András részéről. Ha nem akarjuk aktualizálni, akkor teljesen elfogadható, hiszen a XVII. században természetes volt az, amiért ma már büntetés, megvetés jár a konzervatív körökben. A templom ebben a műben összefonódik a bordélyházzal, az egyházi élet a közönséges hétköznapokkal, amelyben a bolond festő és a kéjnő méltó üzleti partnere a fura ízlésű püspöknek. Rettenetes belegondolni, hogy mindez igaz lehet ma is.

A szerző nagyon durva szociológiai és politikai feltárásokat végez, a társulat pedig jelzi, hogy a kutatás eredménye napjainkban is helytálló. A XVII. századi történet figurái kiveszik a hűtőből a sört, a banánt, belesüppednek a műbőrből készült heverőbe, miközben a sarokban kikapcsolt állapotban porosodik egy tévé, és a fogason napjainkban hordott holmik lógnak. Nehéz elfogadni, hogy a XVII. század óta semmi sem változott, még azt sem kell különösképpen megmagyarázni, hogy az éleslátó, mindent halló Caravaggiót mint vetélytársat csinálják ki a nálánál gyengébb képességű szakmabeliek. Lelkét fekete angyalok menekítik át a halhatatlanságba. Érdemes megjegyezni, hogy a harmadik Visky, Visky Péter zenéje és Csegöldi Erika kosztümjei nélkül sokkal élvezhetetlenebb, laposabb lenne az előadás, mint amilyen.

A temesvári Csiky Gergely Állai Magyar Színház arra figyelmeztetett, hogy a gyulai közönségnek lassan, de biztosan meg kell nyílnia és befogadóvá kell válnia a kortárs értelmezések felé. Egy-egy ilyen produkció előtt fel kell készülnie arra, hogy a romániai magyar színjátszás dinamikusabb, szemtelenebb és kritikusabb a hazainál, főként, ha olyan miliőből érkezik a társulat, ahol más nemzetiségű színjátszókkal is fel kell vennie a versenyt. 

A temesváriak Európa idei kulturális fővárosából jöttek, nagyon sajátos szemléletet hoztak magukkal és kifogásolhatatlan alakításokat nyújtottak. Temesváriként is köszönöm, hogy ismét, sokadjára megtisztelték jelenlétükkel Gyula városát, és kissé felkavarták az állóvizet.