Gyulai Hírlap - GarázsMacbeth

Igazi műhelymunkán alapuló, saját fejlesztésű ősbemutatót láthattunk június 29-én a Gyulai Várszínházban, ahol John Christopher-Wood GarázsMacbeth című fergeteges vígjátékát, izgalmas thrillerkomédiáját mutatták be.

A szöveget a József Attila-díjas költőnő, Farkas Wellmann Éva jegyzi, aki eddig elsősorban románból fordított, angol drámafordítóként is elsőrangúan debütált. A dramaturg a Gedeon József Amfiteátrum díjas Lőkös Ildikó, a rendező a szintén Gedeon József Amfiteátrum díjas Árkosi Árpád voltak. Mindketten visszatérő vendégei a Gyulai Várszínháznak. Elek Tibor igazgató különleges megoldást választott a szebb napokat megélt Shakespeare Fesztivál emlékének életben tartására. A történet ugyanis egy parafrázis, amely sokkal rövidebb, gyorsabb tempójú, komikusabb, könnyedebb hangon, érthető és emészthető módon, ugyanakkor egyfajta tréfálkozó tisztelettel idézi meg a nagy angol bárdot, ezzel talán valóban elérve a fiatalabb közönséget is, aki kevésbé fogékony a nagy életigazságokat tartalmazó 17. századi klasszikus darabokra.

A rendezőnek nem titkolt szándéka volt, hogy a női főszerepet a Macbethra régóta vágyó Kovács Vanda gyulai származású színésznő játssza. A szeretnivalóan bolondos Elsie jutalomjátékát láttuk a színpadon. Ugyanígy kivette a részét a színészi tehetség megvillantásából a férj, Norm szerepét játszó, a Shakespeare-ben és hippológiában jártas Sipos Imre. A jellegzetes angol humorral túlfűtött komédia bőven tartogatott lehetőséget a karakterek közötti váltogatásokból, a hangjátékokból és félreértett helyzetekből fakadó nevetésre. A kerettörténetről röviden: egy kisvárosi házaspárnak elege lesz a társasjátékokból, a tévéshow-kból, és az „igazi” kultúrára kiéhezve elhatározzák, hogy a lakótelepi garázsukban a környékbeli barátoknak maguk fogják előadni Shakespeare Macbethjét. Igaz, szerintük, a skót tematikájú dráma kissé régimódian túl van írva, ezért kénytelenek rövidíteni, átírni, a tucatnyi szereplőt pedig mindössze maguk ketten életre kelteni. Norm határozza el, hogy a híresebb idézeteket felhasználva „csattanósabb és ütősebb” párbeszédekkel tarkítja a drámai szituációkat, mindössze két színészre szűkíti a szereplőgárdát, akik a legtöbb kulcsszerepet gyors jelmezváltással formálják meg. A humort nagyrészt Shakespeare eredetijének szembeállítása teremti meg a mai brit, skót és elsősorban magyar hétköznapok kifigurázásával. Így lett Shakespeare ismét egy köztünk élő hungarikum! A beérkező néző rögtön észreveszi, hogy a színpadi események az Aranyeső köz 3.-ban játszódnak. Azonnal asszociálok a Lilaakác közre a Született feleségekből, ahol ugyancsak az ármány és szerelem tartják lázban a sitcomrajongókat.

A darab eredeti címe is mindent elmond: Elsie and Norm's „Macbeth” (Elsie és Norm Macbethje, 1990). Nyilvánvaló, hogy Shakespeare legsötétebb tragédiája önmagában nehezen feldolgozható, tele ármánnyal, gyilkossággal, bűntudattal és őrülettel, sötét és merengő monológokkal. A darab csak úgy válhatott a modern szórakozás könnyed és komolytalan mintapéldájává, ha a hétköznapi szereplők didaktikusan elengedik a magasröptű, intellektuális kultúrát, a művelt, blank verselésben megírt eredetit, majd az Arany János-féle változat nyelvezetén felülemelkedve egyszerűbb, hétköznapibb versezettel próbálnak javítani a nagy bárd szövegén, okításán. Éppen ezért a történet egy része a modern köznyelvtől lett ütős. A rendezői szándékot olykor egy-egy dalbetét vagy asszociatív zenei alap tette izgalmassá a komolyzenétől (pl. Beethoven: Holdfény szonáta) a modernebb hangzásig (pl. Rómeó és Júlia musical: Lehetsz király betétdala). Megjegyzendő, hogy bennem ezek talán túlzottan is felerősítették az eredeti szöveg tanítói célzatát, gyakran éreztem, hogy a humorforrás zenei alátámasztása csak ürügy a nézői reakciók maximális kieszközlésére – tapsoltak is rendületlenül. Sokszor éreztem, hogy amit a színpadon látok, az valóban az élet groteszk megnyilvánulása. Az elit, igényes, emelkedett kultúra helyett a klisészerűség, az alpáriság, a közönségesség és mondjuk ki, egyfajta igénytelenség lenyomása a kortárs világszemléleti kavalkád felfoghatatlanságában megfáradt „értelmiségi” torkokon. Hiszen még a műveltebb színházba járók is olykor-olykor könnyed, már-már infantilizmusba hajló szórakozásra vágynak, azon nevetnek, ha valaki a színpadon szerencsétlen(kedik) vagy káromkodik. Ebben a darabban ezekre is volt lehetőség: pl. idióta gyermekhangok, vicces ruházat, nevetséges kellékek. Természetesen az eltúlzott szerepvállalások jól felismerhető karaktereket mutattak fel: pl. Norm egyszerre bújik a következő szerepekbe: Duncan (skót király); Malcolm (a fia); Macbeth és Banquo (tábornokok a király hadseregében); Elsie pedig pl. Fleance (Banquo fia); Macduff (skót nemes és a fia); a tábornokfeleségek; három boszorkány. Ennyi szerepet ketten játszani egyrészt felüdülés, ugyanakkor hatalmas kihívás a színészeknek. A karakterek, hangok, jelenetek, dalok közötti azonnali váltásokat mindössze két erősebben kihallható súgással abszolválni: minden elismerésem!

A végeredmény mindenképpen egy olyan könnyed és szórakoztató két és fél óra, amelyet mégis csak akkor lehet a legjobban értékelni, ha valaki ismeri az eredeti Shakespeare-tragédiát. A színészek mindenesetre határtalan energiával, teljes szívvel-lélekkel vetették bele magukat a halhatatlan reneszánsz zseni kiforgatásába, a sokrétű szerepbe, amelyet a gyulai közönség természetesen hálásan fogadott.