Gyulai Hírlap - Utazás Karinthyába

Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című kisregényét dramatizálta a Nézőművészeti Kft. a Gyulai Várszínház kamaratermében. Az előadása másfél órájában Scherer Péter mutatta meg hitelesen Karinthy agydaganatának megrázó történetét.

Aki arra számított, hogy Karinthy humoros, anekdotázós, szatirikus, közkedvelten cinikus és méltán népszerű, parodisztikus oldalát látja majd, az erősen tévedett – noha a humor végig jelen volt, még a legmegrendítőbb pillanatokban is. A Covid alatt Scherer Péter rendezői szerepbe helyezkedve gondolt egyet Gyulay Eszter dramaturggal, és az eredetileg nem színpadra szánt alkotásból olyan elemi erővel megrázó tragikomédiát gyúrtak, hogy a felismerés a nézőt is úgy billentette hátulról koponyaalapon, mint anno Karinthyt: „nekem agydaganatom van”.

Ha röviden akarnám összefoglalni, miről szólt a darab, akkor azt írnám: az író súlyos betegségének tüneteiről és a stockholmi, világhírű Herbert Olivecrona professzor által 1936. május 4-én végrehajtott operációról, annak körülményeinek részletes leírásáról. A történet eredetileg 1937-ben jelent meg. Karinthy saját bevallása szerint sosem írta volna meg, ha nem olvassa egy szélsőjobb lapban, hogy csak népszerűséghajhászás miatt találkozott a híres professzorral. A csámcsogók bezzeg semmit sem szóltak, amikor neves írónk 1938. augusztus 29-én, mindössze 51 évesen, két évvel a sikeres műtét után, egy átlagos siófoki napon, agyvérzésben elhunyt.

A színpadon látott történet rendkívül precízen, tűpontosan analizálva mutatta meg a betegség fázisait: kezdetben bosszantóan kattogó vonathangok, majd belső víziók, álmok, később külső hallucinációk, végül kétségbeesett reflexiók. A darab klasszikusan építkezik: expozíciótól a katarzisig látjuk, ahogyan egyre mélyebbre utazunk, egészen az idegszövetek közé. Karinthy műve minden idők egyik legjobb betegségmemoárja (talán csak Esterházy Péter Hasnyálmirigynapló című fikciós regénye tudta megközelíteni), világirodalmi szempontból is egyedülálló alkotás – maximum még Verne „utazásai” foghatók hozzá. Tulajdonképpen az egész történet magja egy szívszorító nyomozás a „nagy diagnózis” után: versenyfutás az idővel – az egészségből a betegségbe. Ez minden ember rémálma! Tudatosítani, hogy az élete második felében egyre elkerülhetetlenebb a halál, ezért állandósul az időhiány, a „miért éppen velem történik mindez?” kérdése. Az előadás ennek megfelelően erősen épített a zseniális színészi játék személyességére, az átélhetőség traumájára. Jómagam két évtizede kísérem Scherer pályafutását, de ilyen szuggesztív szerepben sosem láttam. Neki köszönhetően másfél órát csücsültem groteszk, olykor bizalomkeltően bárgyú, olykor komolyan elgondolkodó tekintettel Karinthy fejében…

Az egyes stációk hiteles ábrázolását és egyre fájdalmasabb tragédiáját a zenei hatások még tovább mélyítették. A szeghalmi származású, egykori békéscsabai színész-zenész, Marton Róbert fantasztikus érzékkel lépett be a tipikus, brechti, drámákat idéző, epikus színházat jellemzően tűzdelő, saját maga által komponált dalbetétekkel (songok). Miközben az egész történetet egy ismert dallam, a Für Elise keretébe foglalta, hol virtuóz bartender stílusban, hol operajelleggel fűszerezte a pianojátékot. Mellette az éneklésben Kőszegi Mária segítette, sőt, ő kettős szerepben tündökölt: egyrészt bécsi revüénekesnőt, másrészt Bőhm Arankát, az irodalom-, orvos- és pszichológiatörténeti memoárokban méltán jegyzett, második Karinthy-feleséget is eljátszhatta. Kihozta a karakterekből a maximumot, elhittem, hogy Aranka és Frici kapcsolata valóban nagyon szélsőséges, ambivalens: egyszerre aggódó, tüzes, humorral, ugratásokkal teljes, másrészt pedig gondokkal, vádakkal, csalatkozásokkal terhes és lelkileg borzasztóan kimerítő, olykor kimondottan „brutális”. Ez a bizarr kötődés önmagában megért több feldolgozást. Érdemes utánaolvasni, hogyan ugratták egymást férj és feleség (Nyáry Krisztián: Így szerettek ők c. kötet), s hogyan haltak meg szinte teljesen ugyanabban az életkorban, 6 év különbséggel, két ellenséges világnézet (fasizmus és kommunizmus) között a lázadó (?!) liberalitás európai szakadékába hullva.

Az utazást Karinthyába valóban megírták: az unoka írta meg. Karinthy Márton (Ördöggörcs, 2003) mesélte el a családtörténetet, amelynek szerves része volt a Katinthy névvel való megküzdése terhe. Talán ugyanilyen teher volt Scherernek is a találkozás a nagy íróval és betegségével. Valódi agóniát láttunk a színpadon, összetört, megrendült, önmaga tükörképének igazát sápadt arccal, kidülledő szemekkel kereső, kétségbeesett, ténylegesen beteg embert, aki rádöbbent, mekkora érték az élete, a pillanatai, a tudata, az igazsága, a barátai. Őszintén jólesett neki test és lélek kettőse, hitt benne, hogy alkalma van mindezt kísérletileg ellenőrizni. Teljesen tudatánál volt, normálisan érzett és helyesen gondolkozott, de a teste mégsem engedelmeskedett neki. Valaki másnak igen, aki tartósan belé bújt. Karinthy úgy vélte, hogy külön lelke van a testnek, az „Én”-től független, és ez a különlélek fordult ellene, ez lázította fel a testet. Így jött létre az Énke. A freudista pszichoanalitika háttértudásával felvértezve láttuk a színpadon, ahogyan az Énke (superego) egyre inkább átveszi az irányítást a tudatos én (ego) felett, noha az identitást érintetlenül hagyta. Az én Énem nem maradt érintetlen, nem maradt tudattalan és tudatlan, nem hagyta nyugodni a felismerés: utazni akarok én is! Csendben, nyugodtan, magamba, a koponyám legmélyebb rejtekeibe, hogy megtudjam, valójában mire gondolt Karinthy, amikor a műtétből kijőve jellegzetes fintorral az arcán ezt mondta: „Eleget láttam életemben.”