Becsy András
AZ ÉLŐVÍZ-CSATORNÁNÁL (MINDEN NÉPTÁNCOSNAK, AKIT VALAHA ISMERTEM)
Az élővíz-csatorna partján ültem,
néztem, hogy foszlik a viseltes éj,
a korsóink szilánkjait mögöttem
magára húzta a járdaszegély.
A Hajnal körül kosz, kiélt szenvedély
– örökül még az Este hagyta rá –,
söpörte egyre mindet füzeink mély,
földig érő lomb-szoknyái alá.
Vízgyűrű buggyant a folyó tükrén – a
pórus pattan így a friss halotton –,
ős izmaim rándulnak meg így néha:
mozdulatok, amit kaptam otthon.
*
Az izmaimban több embernek izma
feszül: szobafestők, az irodisták,
vasipariak: hol van az a prizma,
melyen széttörve láthatnád a listát,
hogy mennyi színből vagyok kikeverve!
Ha mozdulok, ők mozdulnak meg bennem:
az ismert mosoly egy ismeretlenre,
a nem visszanézés, ha el kell mennem,
az integetés, hogy várlak majd, persze,
a bámulás a hallgatag esőbe,
a koszorúval megállni egy percre,
orvosnál várni a következőre…
S mindez tanult, és mégis akaratlan,
de mi az én mozdulatom, a színem?,
csak árnyalat?, vidékem oly lakatlan,
hogy csak elnyelni tudok, de adni nem.
Csapd így karod és ollózzon a lábam,
ez itt a zene, hallod?, ez az ütem,
úszni tanított kint, az óceánban
a sok táncos, s most izmaimban üzen:
ha egyszer majd alámerülnek végleg,
én maradjak fent, kallózzak és éljek.
*
Az élővíz-csatorna partján ültem,
fakó reggel feküdt a folyóra,
a földön, tengeren és fent, az űrben
velem nézték mindezt hajnal óta.
Nem kell rendeznünk közös dolgainkat,
betűik ferdék, levelük elég,
minden szavuk hamis és csak megingat,
– hogy én is ők vagyok, az épp elég.
(1985-2017)
