– Ilyen egyszerű lett volna a kezdés? Azt mondta Föld Ottónak: Én, Bodó Imre itt vagyok, tessék engem alkalmazni, mint… Milyen munkakört képzelt el akkor magának?
– Azért ez nem egészen így történt. A főiskola utolsó évében szakmai gyakorlatra kellett mennünk egy külkereskedelmi vállalathoz. Sikerült a Hungarofilmbe (a külföldi filmek importjára, illetve a magyar filmek exportjára alakult vállalat) mennem, ott hallottam arról, hogy a Mafilmnek van egy Nemzetközi Stúdiója, ahol külföldi filmeket gyártanak bérmunkában. Ez jól hangzott, így hát tényleg kopogtam, de nem az igazgató, hanem az ezt a stúdiót vezető Elek Ottó ajtaján.
– Beszéljünk egy kicsit az indíttatásról! Milyen életkorban alakult ki az érdeklődése a művészetek – és ezen belül – a filmművészet iránt? Spontán történt ez, vagy voltak, akik tudatosan ez irányba terelték?
– Irányba terelők nem voltak, spontaneitás igen. A családi legendárium szerint egészen kicsi koromban a nagynéném vitt el moziba. Amikor sötét lett, és elkezdődött a vetítés, úgy elkezdtem ordítani, hogy ki kellett velem menni. Ennek ellenére akkor „akadhatott” be valami… Ugyan szerettem színházba járni (gimnazista koromban bőszen látogattam a Jókai-színház és a Várszínház előadásait), de a mozi egy fokkal jobban érdekelt. Így időnként megfordult a fejemben, hogy valamilyen filmes területen kellene elhelyezkednem. Aztán arra gondoltam, hogy olyan felsőoktatási intézménybe jelentkezem, ahol idegen nyelveket lehet tanulni, a nyelvtudás bárhol jól jöhet.
– Volt-e szamárlépcső, amelyet megmászva juthatott fel csak a felvételvezető, majd a gyártásvezető pozíciókba?
– Volt, gyártási gyakornokként vettek fel. Ez azt jelentette, hogy (rendező-)asszisztensi és gyártási vonalon is működhetett később a fiatal filmes. Nálam a gyártási részleg jött be. A gyakornoki időszak után felvételvezető II., majd felvételvezető I. lettem, évek múlva pedig gyártásvezető.
– Magyar és külföldi filmek stáblistáján látható a neve. Melyek voltak a legkedvesebb, külföldiekkel forgatott filmjei? Kikkel dolgozott együtt?
– Sok külföldi munkánk volt a Nemzetközi Stúdióban és annak megszűnését követő időszakban is. Ezek között volt amerikai, francia, kanadai, nyugatnémet, osztrák, belga, svájci, brazil alkotás és egy orosz dokumentumfilm is. A legkedvesebb talán a Jean-Paul Rappeneau által rendezett Cyrano de Bergerac volt, amelynek nagy részét Magyarországon (Budapesten és Szilvásváradon) forgattuk. A cím- és főszerepet Gérard Depardieu játszotta, hihetetlen kisugárzása volt. Gyártási szempontból nem volt könnyű film, de a végeredmény feledtette a nehézségeket, no meg az is, hogy a francia kollégám az utolsó napon kezembe nyomott egy repülőjegyet azzal, hogy látogassam meg a stábot Dél-Franciaországban, az ottani forgatáson. Ezzel köszönte meg a munkámat. Említek még néhány híresebb filmet, amelyben volt szerencsém közreműködni: Szfinx (Ez azért emlékezetes, mert ez volt az első, ha jól emlékszem 1980-ban, ráadásul Franklin J. Schaffner rendezte, akinek két korábbi filmje (A majmok bolygója, Pillangó) Magyarországon is nagyon nagy sikerrel futott), Anna Karenina (Anna: Jacqueline Bisset, Vronszkij: Christopher Reeve – igen, maga Superman!), Vörös zsaru (Ivan Danko szerepében: Arnold Schwarzenegger), Music Box (rendezte Costa-Gavras), Holdhercegnő. A francia vonalról megemlítem még a Végállomás című sci-fit (nálunk nem mutatták be), amelynek a híres énekes, Johnny Hallyday volt a főszereplője. S ha már itt tartunk, szót ejtek a magyar forgalmazók figyelmét ugyancsak elkerülő, Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetét feldolgozó, s végül az Edge of Sanity címet kapott horrorról, nem a film minősége, hanem a főszereplő miatt: a kettős szerepet Anthony Perkins játszotta.
– Magyar filmek gyártásában is közreműködött. Említene rendezőket, akikkel dolgozott? Ki volt az, akivel nagy élményt jelentett a forgatás?
– A koprodukció miatt a Nemzetközi Stúdióból „kölcsönadtak” a Hunniának a Miss Arizona című film forgatására, így dolgozhattam Sándor Pállal. A férfi főszereplő Marcello Mastroianni volt. Számomra újdonságot jelentett az olaszországi forgatás, mert addig mindig a külföldiek jöttek hozzánk, ezúttal viszont én utazhattam. Itt, a magyar filmeknél említem meg a Kék Duna keringőt is, annak ellenére, hogy kizárólag amerikai pénzből készült, de Jancsó Miklós rendezte. A honi filmek közül a franciákkal koprodukcióban készített Simon mágus (rendezte Enyedi Ildikó) jelentette a legnagyobb élményt. Majdnem minden jelenetet Párizsban vettünk fel, így a forgatás alatt jelentkező nehézségekkel – számomra szokatlan módon – a francia kollégáimnak kellett megküzdeniük.
– Úgy tudom, hogy nem csak a játékfilmek gyártását segítette.
– Ez így van. Még a Mafilm égisze alatt vettünk részt – a Disney megbízásából – egy élő táncprodukcióban, amelynek a koreográfusa amerikai volt, és az Operettszínház válogatott táncosai adták elő az ASTA (Amerikai Utazásszervezők és Utazási Irodák Szövetsége) Budapesten tartott világkongresszusa rendezvényén. Ebből az alkalomból Mickey Mouse és a többi Disney-figura is a fővárosba „érkezett”. A Mafilm hatalmas zenetermében szimfonikus zenekarral is lehetett filmzenét felvenni. Így többször is dolgozhattunk amerikai zeneszerzőkkel (Jerry Goldsmith, Basil Poledouris). Az (akkori) ÁHZ vagy az Operaház zenekarának közreműködésével vettük fel a zenét a külföldi filmekhez.
– Vannak-e olyan színészegyéniségek – külföldiek és magyarok –, akik nagy hatást gyakoroltak Önre?
– Igen, természetesen, de ha szabad, most inkább magyar színészeket említenék név szerint, a teljesség igénye nélkül. Eszembe jut például Gera Zoltán, aki egy francia reklámfilmben szerepelt, és a próba alatt, amikor először megszólalt, azon nyomban síri csend lett az egyébként mindig zsongó műteremben. Csak rá lehetett figyelni. Büszke vagyok arra, hogy együtt dolgozhattam Andorai Péterrel, Nagy Marival, Molnár Piroskával, Máté Gáborral és Hámori Gabriellával.
– Adódtak váratlan, esetleg humoros helyzetek az évek során, amelyeket szívesen megosztana az olvasókkal?
– Pár ilyenről beszéltem már, de most beugrott még egy. A Luther Mártonról szóló francia film (Frere Martin) jeleneteit rögzítettük külsőben, nem messze egy orosz laktanyától. A direkt hangfelvételt zavarták a gyors egymásutánban felszálló repülőgépek. Odajött hozzám a francia kolléga azzal a (remélhetőleg viccnek szánt) felkiáltással, hogy „Azonnal állítsátok le őket!” A film operatőre, a franciául jól beszélő Kende János válaszolt helyettem: „Nem fog menni. ’56-ban már megpróbáltuk.”
– Hogyan tölti a szabadidejét? Gondolom, gyakran néz filmeket. Milyen szempontok szerint választ?
– Igen, viszonylag gyakran nézek filmeket. Kedvelem a magyar alkotásokat, meg aztán úgy érzem, hogy kötelességem megnézni a honi termést. Amúgy – egy-két műfajt leszámítva – mindenevő vagyok. Vígjátékok (főleg paródiák), thrillerek, road movie-k, drámák, történelmi és művészfilmek, sőt az utóbbi időben televíziós sorozatok is egyaránt jöhetnek. A választásnál különösebb szempontjaim nincsenek, de a rendező és a színészek nem mellékesek.
– Az utóbbi időben gyakran hazalátogat Gyulára. Hogy érzi magát „itthon”? Pestinek tartja már magát, vagy még gyulai is?
– „Kétlakinak”, pestinek és gyulainak is érzem magam. Igyekszem tájékozódni arról, hogy mi történik Gyulán. Rendszeres olvasója vagyok a Gyulai Hírlapnak. Lokálpatriótaként örömmel töltenek el a város sikerei. Nyaranta szívesen járok a strandra, ha csak tehetem, nem hagyom ki a várszínházi előadásokat se.
– 2022-ben nyugdíjas lesz. Hogyan képzeli el az életét, vannak-e bakancslistás tervei?
– Különösebben nem készülök erre az időszakra, a bakancslistámon annyi szerepel, hogy olvasás, színház, mozi, zenehallgatás. Legfontosabb az olvasás, nagyon sok olyan könyv van, amelyre aktív életemben nem jutott időm.