Munkácsy Mihály festőművész 1898 körül
Kettőjüket, Munkácsy Mihályt és Ormós Zsigmondot egy harmadik személy, a Wenckheim grófi család gyulai udvari festője és restaurátora, Szamossy Elek köti össze. Róla Lyka Károly Művészet című lapjának 1902. évi negyedik számában olvashatunk részletesebben. Ebből a tanulmányból tudjuk, hogy római katolikus papnak készült, majd Pestre került, ahol már úgy gondolta, majdcsak megél valahogyan a festészetből.
Jó ideig sikerült is ez neki, de aztán kitört a forradalom, az áradat pedig Szamossyt is magával ragadta. Miután a Habsburgok leverték a szabadságharcot, Bécsbe ment, ahonnan a tanára Velencébe küldte. Itt találkozott össze 1857-ben Ormós Zsigmonddal, aki az 1848–49-es forradalom megtorlói elől menekült Itáliába. Emlékirataiban azt írja, egyedül Szamossy lelkes magyarázatainak köszönheti, hogy felébredt érdeklődése minden iránt, ami Velencében a múlt művészetéről és a város misztikus történeteiről beszélt. Együtt látogatták a képtárakat, műtermeket, tanulmányozták a régi nagy mesterek alkotásait.
Szamossyra mégis akkor köszöntött rá a szerencse, amikor hazatért Velencéből. Ekkor hívta meg gyulai kastélyába Wenckheim József, hogy fesse meg a grófi család tagjainak arcképét. Munkácsy Mihályt itt vette maga mellé inasnak. Önéletrajzában a következőket írja erről a festő:
„Tizenöt-tizenhat hónapot töltöttem így Szamossy mellett. Egyszer az egyik barátja, Ormós Zsigmond, aki nagy műpártoló, esztétikus és író volt, meghívta őt magához. Ormós látott már engem Gyulán is; tudva, hogy folyton Szamossyval vagyok, szíves meghívásában engem is részesített. Csomagoltunk, s leutaztunk hozzá Buziásra (szerk. megj.: ma Buziásfürdő). Néhány kellemes hetet töltöttünk ott.
Én nagy élvezettel hallgattam őket. Ormós legényember volt, csaknem egyedül élt. Gyakran szó került a nagy festőkről, s végtelenül tanulságos volt az, amit tőlük hallottam. Ormós akkor az olasz művészet történetével foglalkozott; Szamossyval is Velencében ismerkedett meg. Volt egy kis képgyűjteménye is. Néha mutogatta nekem az olasz remekek másolatait. Egy ízben Rafael képeit mutatva így szólt hozzám: »Remélem, egyszer majd ön is fest ilyen szép képeket, s majd azokat is lemásolják így!«.
De jól is éreztem magam abban az intelligens körben! A nap nagy részét a szabadban töltöttem, folyton rajzolva. A vidék gyönyörű volt, s az oláh lakosság viselete festői, de mivelhogy nem tudtam a nyelvükön, bajos volt őket megközelíteni. Egy gyógyszertár ablakából rajzolgattam őket. Ott, az ablak előtt volt a vásár.
Egy alkalommal egy parasztház előtt telepedtem le. Csakhamar körülvettek, fenyegetni kezdtek, és én tanácsosabbnak is találtam fölszedni szaporán sátorfáimat. Menekültem, de bezzeg űzőbe vettek, és kergettek az Ormós-házig, ahol egy szolga vett oltalmába. Aligha azt nem gondolták, valami fináncféle náció vagyok, aki az adó végett ügyeli őket, rajzolja házaikat. Egy másik alkalommal valóságos ostrom alá fogták a kis pavilont, amelyben laktam. Az alacsony ablakon ugyanis beláttak a szobámba, látták, hogy egy koponyát, egy halálfejet másolok papírosra… Biz’ ez különös látvány lehetett, úgy kívülről nézve, diskréditált is engem végképp a nép szemében. Azt suttogták, garabonciás diák akarja megrontani a vidéket… Csaknem rám gyújtották a pavilont”.
Kutatásaim során leellenőriztem, igazak-e a visszaemlékezés állításai. A Román Nemzeti Levéltár Temes Megyei Levéltárában meg is találtam az igazolását annak, hogy Munkácsyt „űzőbe” vették a helyi parasztok, akik kis híján rágyújtották azt a házikót, amelyben alkotott. Ugyanis történt egy feljelentés az ügyben, amelynek következtében a rendbontókat, összesen öt személyt a törvényszolgák elé idéztek, ahol kifejthették álláspontjukat.
A vádlottak egyöntetűen arra panaszkodtak, hogy az idegen felforgatta a település nyugalmát, megfigyelte őket, a nyomukba eredt, belesett a házaikba, úgy viselkedett, mint a sátán, az est leple alatt emberi koponyákhoz imádkozott, ezért tenniük kellett ellene valamit. Úgy gondolták, csakis a tűz lehet hatásos ilyen esetben. Mivel a bírák figyelembe vették a falusiak babonás vallásosságát, tettükért mindössze hat hónap börtönbüntetést szabtak ki rájuk.
Érdekes viszont, hogy egy 1874. évi életrajzi feljegyzésben visszatér észrevételként a helyiek idegenkedése a világi ikonográfiától. Ezt Ormós szeptember 27-én fogalmazta meg, amikor Munkácsy meglátogatta Temesváron, ahol ő már mint főispán működött. Ebben tett említést arról, hogy midőn a művész román parasztokat hívott be a műtermébe, és azok meglátták az arcmásukat, halálra ijedtek, és elmenekültek.
