Sánta Gábor emlékének
Bizonyára megvan az oka annak, hogy az utóbbi időben sokszor szóba kerülnek a kötelező olvasmányok, velük együtt pedig maga a „kötelező” szó is. Olvasni ugyanis egyáltalán nem kötelező. Gyanús, hogy az úgynevezett kötelező olvasmányokat sem kötelező olvasmányoknak szánták, leszámítva, hogy minden szerző kötelező olvasmánynak szánja a művét, még ha erről másképp nyilatkozik is, egyszóval: nincs kötelező olvasmány. A nyelvtantanítás egy üdvös, de sokak számára annál kétségbeejtőbb módszere a szóelemekre bontás, és ha jól szóelemekre bontom a „kötelező” szót, szorongva állapítom meg, hogy kiindulópontja a „kötél”, vagy ami ennél is rémisztőbb: a „köt”, amely semmi jót nem sugall, különösen, ha az olvasáshoz szükséges kép- és egyébteremtő fantázia mérhetetlen szabadságával ugrasztom össze. Nem hiszem, hogy ez pont így fogalmazódott meg bennem, amikor általános sulis voltam, és vendégségbe érkező nagyszüleimnek az olvasónaplóm alakulását firtató kérdésére hatodikoshoz illő daccal büszkélkedtem, hogy nem csupán sarokba hajítottam apa egykori nagy kedvencét, a Tüskevárt, de magát a szerzőt is elküldtem a rosseb ködös, homályos lápvidékére. Nem voltak rám büszkék, viszont hoztak egy lasztit.
Eltelt tizenöt év, és középiskolai tanár lettem. Egy osztálykiránduláson, míg osztályfőnök és csapata sziesztázott, kibicajoztam a Fekete-Köröshöz. Tanév után voltunk, indult a nyár, annak minden ígéretével, és nekem a Körös gátján, az álmos melegben kellett tekernem ahhoz, hogy huszonhét évesen felismerjem: ehhez az ígérethez hatodikos korom óta hozzátartoznak Tutajosék, Bütyök, Piri mama és mind a többiek. A zümmögő kerekek alatt porzott a keskeny földút, odalent szeszélyesen kígyózott a nagy erejű folyó, fölbukkant egy-egy holtág, a parton bokrok habzottak, sás, akác, mezővé szélesedő gátalj, a legnagyobb titokban harcolt az életéért millió fűszál, inda, virág és rovar: kinyílt egy könyv. Vagy inkább csak ekkor vettem észre, hogy tizenöt éve nyitva van.
Azóta újabb tizenöt év szaladt el, és csak most, idén nyáron tűnt fel, hogy harminc éve mondom, harminc éve hivatkozom rá és kavarog a fejemben az egész láp- és szövegvilág, harminc éve már, hogy ha dzsumbujos vízparthoz érek, arra gondolok: Tüskevár, ha pedig egy öreg horgásszal beszélgetek, arra: Matula. Hetyke, nagydumás rokon: István bácsi. Az osztálytárs, aki megvéd: Bütyök. A pöszméteszósz illata a nagyszülők kiskonyhájában: Nancsi néni. (Kengyelről, a szigorú matektanárról nem nyilatkoznék.) Harminc éve él bennem és velem kitörölhetetlenül Ladó Gyula Lajos, a Kis-Balaton partján öntudatra ébredő, folyton álmodozó Tutajos, amire most, hogy idén nyáron elővettem – nem a sarokból – a könyvet, megint rácsodálkoztam. Ahogy a többkönyves íróember nézi első próbálkozásait, és azt veszi észre, hogy a szóhasználat, a mondatok íve, a hang, a látás már ekkor, a legelején megvolt.
Én, Tutajos 2019 nyarán olvasom a Tüskevárt, ezt a könyörtelenül túlírt, néhol illúziókkal kecsegtető, de magával ragadó kötelező olvasmányt, amely egyszerre beavatástörténet, valamint kis (nagy) állat- és növényhatározó: egy jó tollú természettudós gyöngéd és rögeszmés vallomása legnagyobb szerelméről. Meg nyilván sok egyéb is, amit majd megállapít, aki fellapozza újra.
Bármilyen gáton biciklizz, azt fogod érezni, azt fogod gondolni a látványról, amit István bácsi hangján tolmácsol Fekete István: „Ebben nem is csalódsz, elhiheted. Nem beszél, hát nem is hazudik; nem ígér, és mégis odaadja mindenét; nem szól, és mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.”
Megjelent a Mandiner I. évfolyamának 5. számában.
