Gyulai Hírlap - A hiúság bitófája

Hemingway azonos című kisregényének színpadi adaptációjában Santiagót, az öreg halászt Bicskei István alakította. Vele szinte azonos jelentőséget kapott a zenész Szelevényi Ákos, aki a pazar háttérből, a színpad mögötti földnyelvről erősítette disszonáns hangjátékával a mondanivalót: együtt lépett be a történetbe, és együtt is távozott ebből a főhőssel. Hozzájuk csatlakozott Hajdú Imelda, akit a színlap egyszerűen csak Nőként említ, nem is alaptalanul, hisz a regényben nem az angol kifejezést használja a szerző a tengerre, hanem a nőnemű francia szót, a „la mar”-t, amely komisz és irgalmatlan is tud lenni.

Hajdú Imelda, aki csónakon evez be a játékba, s szintén csónakon távozik a cselekményből, jelképesen az életből, ahonnan Santiagót is magával rántja, egy másik fő feladatot is kapott, a nagy halét, akivel, vagy akiért az öreg küzdelme folyik. Ebbe a csatába pusztul bele a vén mester, hisz féltett álmát cápák hada szedi szét, hiába kéri Szűz Mária közbenjárását. Az erkölcsi dilemma is ehhez kapcsolódik. Hisz hiába szereti, tiszteli és becsüli a nőt, a halat, isten teremtményeit és önnön igaz testvéreit, belső hangjára hallgatva mégis megöli még aznap. Megsemmisíti, kinyírja, hogy megvalósíthassa saját önző terveit. Szeretetből. Aztán lelkiismeretfurdalása támad, úgy érzi, bűnt követett el, ezért bocsánatot kér.

Az előadásban nagy jelentőséget kap a látvány, amely Árvai György tervei alapján született meg, Szűcs Edit jelmeztervező és Katona Gábor koreográfus közreműködésével, Hemingway melléknevek nélküli minimalista, tömör, sallangmentes stílusában. Csupán a mester tanítványáról és társáról, Manolinról nem tudunk meg semmit, a színlap nem tünteti fel a nevét, jóllehet jelen van a darabban, mintegy összefoglalja a nagy harc célját és értelmét: ő, a jövő az, amiért, vagy akiért érdemes felvállalni, végigvinni a viadalt.

Az öreg halász és a tenger (eredeti címén: Öreg ember és a tenger) nem éppen önéletrajzi mű, mégis benne van Hemingway természetközeli életútja. Mivel az Oak Park-i protestáns közösséget, amelyben gyerekeskedett, a széles gyepek és szűk látókörök jellemezték, édesapjával gyakran elmenekült ebből a közegből: rendszeresen jártak vadászni, táborozni, horgászni.

Naturalizmusa mellett prózájában, így Az öreg halász és a tenger című kisregényében is tartózkodik attól, hogy nyíltan állást foglaljon, ítélkezés helyett az újságíró tárgyilagos modorában, a sorok között üzen. Ennek is megvannak az előzményei. A középiskola elvégzése után Hemingway a The Kansas City Star című lapnál dolgozott, és annak ellenére, hogy csak hat hónapig, írói pályája alatt mindvégig az újság vezérfonalát követte, amely így foglalható össze: írj rövid mondatokat, az első bekezdés is legyen rövid, használj erőteljes angolt, légy pozitív. És bár szövegei nem szélsőségesen borúlátók, alaphangulatukra mélyen rányomta bélyegét az író depressziója, amelyet legfőképpen a háborúkban szerzett. Az öreg halász és a tenger című kisregényében, ennek megfelelően a gyulai színjátékban is megfogalmazódik a kérdés, van-e értelme a létnek, a férfias kiállásnak. Áldozzuk-e fel az életünket, akár a másokét is azért, hogy elérjük céljainkat, megszerezzük, legyőzzük a „nagy halat”.

Nem kétséges: Hemingway öreg halásza, a bajnok vereséget szenved, hisz beleroppan saját hiúságába, a csakazértisbe, a példázat szintjén mégis győztessé válik. A mű indításában vélhetően a tolsztoji regénykezdetek is szerepet játszhattak, akár a legelső bekezdés megformálásában is. A tízegynéhány sor rendkívül információgazdagon foglalja össze az előzményeket: „A halász már öreg volt, kis csónakján egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Eleinte, negyven napig egy fiú is vele ment mindig. De aztán, hogy negyven napig nem fogtak semmit, a fiú szülei azt mondták, hogy az öreg most már igazán és végérvényesen salao, ami a legsúlyosabb szó a balszerencsés emberre, úgyhogy a fiú, parancsukra, ettől fogva egy másik hajóval ment halászni, és fogtak is mindjárt az első héten három nagy halat". A fiú mégis minden este segített az öregnek a holmiját hazavinni, a vitorlát is, amely „az árbocra tekerve olyan volt, mint az örökös vereség lobogója”.

A hemingwayi gondolatokat élőben is hallottuk a premieren, de felvételről is, ami nyilván lényegesen megnehezítette a színész munkáját, amit tovább bonyolított, hogy Bicskei Istvánnak a színpadéval megegyező hosszúságú oltárszerű asztalnál különböző mutatványokat is be kellett mutatnia: tüzet gyújtott, szikrákat legyezett, énekelt, táncolt, bort ivott, majd miután leszúrta a nagyhalat, és kihúzta a partra, felállt az asztallapra, majdhogynem élőhalottként, ellenfeléhez hasonlóan csontvázként, és akár egy szónok, kimondta a kisregény legismertebb mondatát: az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. A reményt feladni bűn.

Erre Manolin is megszólalt. Az ifjú, a jövő nemzedéke, ki köztünk, nézők között ült, a tömeggel együtt nézte végig az öreg szenvedéstörténetét és haláltusáját, igyekezett feloldani a drámát, visszafojtani a könnyeket. Amikor már minden elveszett, cafatokban állt előttünk a múlt és a jelen, ő derűlátón jelezte: nincsen vége, a közeljövőben ismét együtt fognak halászni, tanulni szeretne tőle.

A halfogás mint központi téma Hemingway más műveiben is előfordul. A Kék vizen című elbeszélés (1936) ennél több hasonlóságot is tartalmaz. A halász ott is öreg, a hal ott is marlin, a cápák ott is jönnek, és az öreg ott is félig belepusztul a fogásba. A nagy kék folyam (1949) című cikkében pedig arról vall, miért él Kubában, miért szereti a tengeri halászatot, s hogy mikor, miként lehet marlint fogni, megbirkózni egy nagy hallal, egyedül, szaporán, egyszer se pihenve, s a halnak se hagyva szusszanásnyi időt.

A Gyulai Várszínház pasztell színű ősbemutatója szép volt, hiteles, különleges és megrázó, nézőterének székei pontosan meg voltak számlálva, éppúgy, mint Santiago történetében. A produkcióba helyi és magyar vonatkozások is bekerültek, például Ádám Zoltán alakja, ki szódavizet gyártott, és kinek halála után azzal vádolták meg Oláh Pista bácsit, hogy ellopta a zsinagógából a kegytárgyakat. Elhangzik Pablo Neruda chilei író Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő kezdetű XVII. Szonettje is, a darab végén pedig Bicskei István saját, Bütyök című költeménye. Utóbbi volt számomra az est legmeghatóbb élménye. A felismerés, hogy öregségére senki sem maradhat egyedül, és a megjegyzés, hogy a főszereplő ezt a darabot még egyszer nem fogja eljátszani.