Forrás: pálutcaifiúk.hu
– Ha félév múlva lenne ez a koncert, lemezbemutató is lehetne, hiszen a 2008-as Legelő után tizenegy év után ismét PUF-lemez jelenik meg. Miért kellett erre ennyit várni, és hogyhogy mostanra, amikor a rajongók egy része talán már nem is hitt benne, összeállt egy új album?
– Nincs ennek különösebb oka, egyszerűen így alakultak a dolgok. Éljük az életünket, van, aki a PUF-on kívül más bandában is zenél, van, akinek civil foglalkozása van. A Pál Utcai Fiúk önmagában is egy sokat koncertező zenekar, más zenekarokkal is járunk elég sok koncertre. És az, hogy hazaesünk egyik koncertről az ország egyik végéből, majd másnap már a másikban lépünk fel, aztán harmadnap mondjuk egy másik zenekarral indulunk útnak – ebben a feszített tempóban, három-négy ilyen nap után nem működik olyan könnyen, vagy inkább sehogy az, hogy én most leülök a gitárral, és elkezdek zenét vagy szöveget írni. Szóval egyszerűen úgy élünk, hogy ennyi volt ennek az új lemeznek a kifutása.
– Amikor 2008-ban megjelent a Legelő, gondoltátok, hogy ennyi idő lesz folytatás?
– Dehogy. Az a lemez 14 dallal jelent meg, és néhány kész szám lemaradt róla. Emiatt is, meg amiatt is, mert volt bennünk egy olyan érzés, hogy ez most jó, lendületben vagyunk, úgy éreztük, hamar összerakjuk az új albumot. Aztán ahogy megjelent, kezdődtek a lemezbemutató koncertek, elég jól fogadták, sok helyre mentünk vele, meg egy kicsit ki is engedtünk. És így hopp, eltelt tíz év.
– És akkor mi történt?
– Hát ha hosszabb munkafolyamatokkal is, de készültek az új dalok, próbáltuk őket, van a majd megjelenő lemez számai közül olyan, mint például a Balatonszepezd, amit egy ideje rendszeresen játszunk is koncerteken. Egy dal úgy születik, hogy egy ideig minden próbán, amikor nekiülünk, találunk benne hibát, kicsit hozzányúlunk, igazgatjuk. Aztán egyszer csak észreveszed, hogy ez a dal megvan. És aztán egyszer azt vettük észre, hogy ez a dal is megvan, az a dal is, hirtelen lett egy csomó kész dalunk. És akkor beindult egy olyan folyamat, mint amikor egy hordót gurít le az ember egy domboldalon, hogy az mozgásba lendül, felgyorsul, és végül meg se lehet állítani – így, ezen a kritikus pillanaton túl, egyszer csak ott volt a kész lemez.
– Mi volt ez a kritikus pont?
– Tavaly tavasszal kaptam egy felkérést a fővárosi Barabás Villából egy egy szál gitáros fellépésre, egyfajta szólóestre. Nem nagyon szoktam ilyet csinálni, az első ötlet az volt, hogy Balázzsal, a gitárosunkkal [Molnár Balázs – a szerk.] megyünk el, és új számokat is fogunk játszani. Végül Fiúk a Pál utcából néven hárman léptünk fel, jött Zoli, a dobosunk is [Farkas Zoltán – a szerk.], akinek van egy saját zenekara, és abban épp akkor kezdett zongorázni is, szóval beszállt ide is dobbal és zongorán. Végül nagyjából húsz dalt játszottunk, amiből tíz új szám volt, nagyon jól fogadta őket a közönség. A koncert végén tudtuk, hogy még ha csak dobgéppel is, de kész a lemez, lehet menni zenekarral próbálni.
– Most hol tart a lemezkészítés?
– Tizennégy számot vettünk fel, most keverjük az anyagot, nyáron legyártatjuk, őszre kész! Az a tervünk, hogy vinylen, bakelitalbumon jelenünk meg, meg persze a különböző digitális zeneszolgáltatóknál. Hogy CD-t is kiadunk-e, azt még nem tudom, az ugyanis nem a legrentábilisabb dolog. Viszont vinylre nem fér 14 szám, így nagyjából 12 dal lesz az új albumon.
– A számokat, ahogy az előző albumét is, zömében Balázzsal ti ketten írtátok?
– Igen, ez nem változott, a zenéket és a szövegeket is többségében mi csináltuk. Volt, amikor Balázs zenéjéhez én írtam szöveget, volt, hogy ő írt szöveget az én zenémhez, és vannak teljesen egyedül megírt számaink is.
– Említetted, hogy az új dalok egy részét már játsszátok koncerteken, nem csak a Barabás Villában mutattátok be. Milyenek a visszajelzések?
– Vannak, amiket már régebben játszunk, néhány dalt pedig az utóbbi bő egy évben kezdtünk el. Koncerteken nyilván főleg a gyorsabb számok kerülnek a repertoárba, ezek jól működnek. Viszont a lemezen túlnyomórészt középtempós vagy lassabb számok szerepelnek majd, most egy ilyen életszakaszban vagyunk.
– A rockbandák, ha vidéki turnéra indulnak, az általában lemezbemutató koncertsorozat szokott lenni. A ti mostani gyulai koncertetek viszont – ami egyébként épp huszonöt évvel lesz az első gyulai klubkoncertetek után, amit még a ’48-as klubban adtatok – megelőzi a lemez megjelenését. Most milyen országjáró turnén vagytok?
– Ez a mi koncertsorozatunk már harmincöt éve tart… Várjál, mi is van, 2019? Igen, akkor már majdnem harminchat éve. Mindig azon voltunk, hogy sokat koncertezzünk, kerestük a helyeket, hogy hol lehet fellépni, ahogy mondtam is korábban, rengeteget jártuk, járjuk az országot. Igaz, most egy elég nehéz időszakot élünk, ez igaz a a teljes rockzenei életre.
– Hogyhogy?
– Egyrészt klubokból sincs olyan sok, ahová egyáltalán eljuthatnánk, másrészt a közönséget is nehezebb elérni. Nekünk szerencsénk, azt tapasztalom az utóbbi két-három évben, hogy ahová megyünk, ott egyre többen jönnek el a koncertjeinkre, így már anyagilag is megéri elmenni vidékre is. Pár éve még egy-egy ilyen koncert végén kifizettünk az embereinket és a zenekarnak lényegében nem maradt pénze, ez most már másképp van.
– Akkor mi a gond?
– Az egyik az, hogy a rádiók zenei kínálata nagyon sokat változott az utóbbi években. Sokszor beszéltünk már arról, de nem lehet elégszer, hogy milyen fontos volt, amikor a Petőfi rádió a 2000-es évek elején elkezdett magyar gitárzenét, magyar rockzenét játszani, nyitott egy addig underground, kicsit zártabb zenei közösség és közönség felé, segítette, hogy a mainstreambe kerüljön ez a közeg. Viszont most a rádiók kínálatát ismét a popzenekarok uralják, ráadásul emellett már az egyre kisebb számú klubokba is elkezdtek popbandákat elhívni, ami így együtt elég aránytalan küzdelem. Kicsit olyan ez most, mint a nyolcvanas években, úgy érzem magam, mint amikor indultunk, egy kicsit újra underground lett ez a zene, de talán így van ez jól.
– Mennyire van további torzító hatása annak, hogy nagy mennyiségű közpénz jelent meg a könnyűzenében különféle támogatási formákban, közpénzekből rendezett kisebb fesztiválok, falunapok formájában? És mennyire van torzító hatása annak, hogy a politika így belefolyhat a kulturális szféra működésébe?
– Annak ellenére, hogy szerintem az ilyen támogatások nem biztos, hogy mindig mindenkinek jót tesznek, én direkt összefüggést nem látok, hogy például azért csinálna valaki apolitikus zenét, mert támogatást kap. Vagy olyat se, hogy valakinek egy dalszöveg írásakor születik egy erős, velős mondata, aztán jön az öncenzúra, és kihúzza, mert jaj, mi lesz az ilyen-olyan könnyűzenei programos pénzével vagy a vidéki meghívásaival. Szerintem az a fontos, hogy az ember csinálja a dolgát, jól és hitelesen, aztán ha az tetszik a közönségnek, úgyis eljönnek a koncertekre. Amikor azt mondom, hogy nehézségeket jelent nekünk a popzene térnyerése, nem ilyesmire gondolok.
– Hanem?
– Arra, hogy a popzene egészen más, mint amit mi gondolunk a zenéről. Mi olyasmit csinálunk, ami nekünk fontos, értékes, amiről úgy érezzük, hogy üzenete, jelentősége van a rajongóink számára. Ez a rockzenei közeg, amire gondolok, egy alkotói folyamat végén jelentet meg egy dalt, egy albumot, számára, számunkra a koncertezés is az alkotómunka része. A popzenében ezek a szempontok egyáltalán nem jelennek meg, nem cél az, hogy mondjanak valamit, így nem amiatt nem mondanak semmit, mert támogatást kapnak. A popzene egy ipari termék, a készítőit egyetlen dolog vezérli: hogy az, amit csinálnak, eladható legyen. Nekünk ez számít a legkevésbé.
– Azért az csak nem mindegy, hogy hogyan fogadják a lemezt vagy mennyien mennek el egy koncertre.
– Persze, de az se mindegy, hogy milyen koncertről van szó. Vannak a klubkoncertek, ezek azok, amik hozzám a legközelebb állnak, ahol a legjobban érzem a közönség reakcióit. Ezek a legkisebbek, ide főleg olyanok jönnek el, akik a zenekar igazi rajongói. Igaz, a nagyobb, városi rendezvényeken, általunk lakosságinak nevezett koncertekben is van mit szeretni. Azokban az a jó, az bennük a kihívás, hogy nem a rajongóinknak kell megmutatni, miért vagyunk jók, hanem olyanokat kell elérnünk, megszólítanunk, akik nem ismerik a zenekart, jó esetben egy vagy két számot tudnának mondani tőlünk. És a kettő között vannak a fesztiválok, ahová alapvetően olyanok mennek, akik valószínűleg minket is ismernek valamennyire, ott viszont konkurencia is van, más fellépők, több színpad. Az ilyen lakossági és fesztiválkoncertekre szoktam azt mondani, hogy ha a végén többen vannak, mint az elején voltak, de minimum nincsenek kevesebben, akkor jók voltunk. Igen, tulajdonképpen ez az, amivel a legjobban véleményt lehet mondani egy zenekarról: ha a közönség nem megy el, akkor jók voltunk.
A Pál Utcai Fiúk 1983-ban alakult Szigetszentmiklóson, az alapítók közül már csak ketten tagjai, a frontember Leskovics Gábor (ének, gitár) és Potondi Anikó (ének). A zenekar további tagjai: Molnár Balázs (gitár), Varga László (basszusgitár), Farkas Zoltán (dob), gyakran fellép velük Szűcs Krisztián Qka (rézfúvós) és a banda korábbi tagja, Dióssy Ákos (billentyű). A PUF-nak két demokazetta után 1990-ben jelent meg az első nagylemeze, a Ha jön az álom, az eddigi utolsó lemezük a 2008-as Legelő. Legismertebb számaik a Bál, a Legelő, az Utolsó év, a Fiatal lányok és a Nehéz idők.
