Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Jó is volt, meg nem is nézőnek lenni csütörtök este a gyulai teátrumban. Tasnádi István kegyetlen vígjátékából ugyanis megtudtuk, a nézők botrányos viselkedése miatt 2023-ban az állam bezáratja az ország összes színházát. Az intézkedés elsőként Vancsók Máriót (Scherer Péter) fogja tettre sarkalni. A helyzet orvoslására ugyanis elkészít egy 1600 oldalas hatástanulmányt a tragikus események hátteréről.
Elemzései során Vancsók Márió rájön arra, hogy az elmúlt évtizedekben nem foglalkoztak eleget a nézővel. Emellett azt is kimutatja, hogy a 20. század végére a színházművész-képzésben túltermelési válság keletkezett. Ez abban nyilvánult meg leginkább, hogy minden nagyobb városban, megyeszékhelyen színházművészeti tanszékek létesültek. Egyetlen év alatt átlagban 199 rendező, 470 színész, 8003 kritikus, 17617 teatrológus és 43 ezer művelődésszervező diplomázott le, miközben az utolsó évben mindössze tizenhárman vásároltak színházbérletet.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A statisztikai adatokból Vancsók Márió arra a következtetésre jut, hogy a virágzó színházi életnek csakis a professzionális nézőképzés lehet a záloga. Úgy dönt, benyújtja egyetemalapítási szándékát a kultuszminisztériumhoz. Ebben Szagolnyák Imre (Mucsi Zoltán) leszázalékolt, rokkantnyugdíjas színművész és Színházi Lacika (Katona László) lesz a segítségére, no meg egy csontváz, amely nem a szekrényből esik ki, hanem a nézőtéren ül. Mert ő a néző.
A Nézőművészeti Főiskola mélységesen szomorú, mégis felemelő első tanítási napján a tanári kar arra a problémára igyekszik megoldást találni, miért nem „mennek át” a darabok a színpadról a nézőtérre. Kiderül, hogy azért nem, mert a publikumot egy igencsak kemény fal választja el a szereplőktől. Mivel ennek az lehet az oka, hogy a felszabaduló pozitív energiák ismételten rossz helyre kerülnek és hibásan csoportosulnak, bizonyos nézőknek helyet kell egymással cserélniük. Márpedig ez meg is történik, azzal a jó tanáccsal párosulva, hogy a teátrumba lépve ne ragaszkodjunk görcsösen privát életünk megmaradt romjaihoz.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Aztán a tér szakralizálása is napirendre kerül. Kimondják, sőt a táblára is felírják, hogy az ideális színház szent és érthetetlen, benne a nézőnek üres edénnyé kell válnia, hogy a befogadott gondolatok és érzések megtölthessék. Ennek értelmében a nézőnek úgy kell néznie, hogy közben semmire sem szabad gondolnia. A technika elsajátítására négy év áll a rendelkezésére.
Az első tanórán mindemellett arról is szó esik, mire van szüksége a nagyérdeműnek ahhoz, hogy értse és élvezze az előadást. A válasz is megfogalmazódik: a szemére, a fülére és az agyára. Vagyis kizárólag a fejére. A többi testrésze csak arra való, hogy akadályozza az optimális befogadásban. A lába elzsibbad, a gyomra kellemetlen hangokat bocsát ki, a kezeit pedig sosem tudja hová tenni. A legjobb ezért az lenne, hangzik el a fősulin, ha a kabátunkkal együtt a testünket is beakasztanánk a ruhatárba. De mivel ez nem lehetséges, kénytelenek vagyunk bevinni magunkkal a nézőtérre, ami újabb bonyodalmakhoz vezet. Az est további részében azt néztük meg, miféle szituációkhoz.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A bajok helyrehozatalára a professzori kar több módszert és eszközt is kidolgoz, egyebek mellett a bélbolyhtisztítót, amelynek hasznosságát Színházi Lacikán mérik le. Ez a következőképpen megy végbe: Lacikának le kell nyelnie a több méter hosszú fonalat, végén a horgásznehezékkel, majd egy kis bélcentrifuga, azaz kocogás után ki kell ezt nyomnia a sejhaján. A kúra elvégzése biztosíték arra, hogy a néző nesztelenül és szagtalanul ülje végig a színházi produkciókat.
Árkosi Árpád rendezése merészségével is kacagtat, de arra is rávezet, hogy ne csak szó szerint értelmezzük a darabot, hanem utalásait, jelképeit is megtaláljuk.
