Gyulai Hírlap - Norvég hidegvér sok csavarral

Bár a darab egy szerelmi háromszöget boncolgat, lélekkrimijének filozófiáját maga a szerző, Eric-Emmanuel Schmitt a következőképpen fogalmazza meg: „Szerelmes szavakat mondunk, de ki vagyunk mi? Kinek mondod: szeretlek? És kinek mondom én? Nem tudjuk, kit szeretünk. Sohasem fogjuk megtudni. Neked ajándékozom ezt a zenét, hogy gondolkozz rajta”.

És a két hús-vér szereplő Abel Znorko (Hirtling István) Nobel-díjas író, szerető, valamint Erik Larsen (Lábodi Ádám) tettetett újságíró, férj gondolkodik is rajta egy fél másodpercig. Nyilván azért ennyire keveset, mert a színen sűrítetten jelenik meg az idő, a félévnyi északi sötétség, és a félévnyi északi fény.

A dráma, amely inkább hajaz egy rádiójátékra, mintsem egy színpadi műre, teljes mértékben hozza a norvég filmek és irodalmi alkotások rideg, hátborzongató hangulatát. Ilyen tekintetben úgy távozhatunk az előadásról, hogy nincsen hiányérzetünk. Néhány pillanattól eltekintve a produkció minden elvárásunkat és érzelmi éhségünket kielégíti. Nem egy bűnesetet dolgoz fel, hanem annál sokkal többet. A felszín alatti valóságot.

A kezdő jelenetben Znorko, majd a mű vége felé Larsen is az angol Edward Elgar Enigma variációi című szerzeményét hallgatja CD-ről, így emlékezve a régi, de közös szerelmükre. A félig francia származású Eric-Emmanuel Schmitt filozófus doktor színdarabjának is ez az eredeti címe, a Variations énigmatiques, nem véletlenül, hisz a mondanivaló lényegét fejezi ki. Noha a Rejtélyes viszonyok tényszerűbb, ám pont a változatok egy témára kétértelműségét, a zene és a két férfi-egy nő hármas ütemének kapcsolatát semmisíti meg.

Larsen újságíróként érkezik meg Znorkóhoz, aki elvonultak él egy szigeten, azzal az ürüggyel, hogy interjút készítsen vele legújabb nagy sikerű regényéről, a Be nem vallott szerelemről. A sokszorosan díjazott író azonban puskalövésekkel fogadja a riportert, majd annak tagadásával, hogy megbeszélték volna a találkát.

A tény, hogy valami nagyon nincsen rendben, és hogy a kezdetben még távolságtartó vendég többet tud az őt sorozatban megalázó vendéglátójáról, mint amennyit ebből felfed, már rögtön az elején kibontakozik. Larsen folyton Znorkó szerelmi életéről érdeklődik, mintha ki akarná mondatni vele boldogtalanságát. Az író azonban állhatatosan tagad. Tagadja azt is, hogy járt volna abban a kisvárosban, ahonnan az újságíró érkezett, és amelyet a regényében leír, és azt sem látja be, hogy H. M.-et, a titokzatos nőt élő asszonyról formázta meg. Rendre állítja, története kizárólag a fantázia szüleménye. De mivel Larsen ez által becsapottnak érzi magát, és azzal ijeszt rá a hazudozóra, hogy elmegy, a saját magányába egyre inkább belepusztuló Znorkó úgy dönt, megnyílik, és csak azért, hogy maga mellett tartsa az idegent, kitárulkozik előtte, leveti büszkeségét, elmeséli neki szerelmi viszonyát Helene-nel.

Az első csavar ezzel illeszkedik bele a drámába, a második meg akkor, amikor kiderül, hogy Larsen nagyon jól tudja, ki a regénybeli Helene, merthogy ez a nő az ő felesége. Lassan és sokkolón tisztázódnak az eltitkolt összefüggések, mi pedig mindeközben roppantul sajnáljuk, vagy nem?, hogy ezt a művet is az utolsó oldalon kezdték el írni. Merthogy az anyacsavart azzal lövik bele a misztikus krimibe, hogy H. M., akivel az író tíz éven át levelezik, már hét éve halott. Akivel tehát írásban folytat viszonyt, nem más, mint Larsen, a férj, akit H. M., a hitves sosem szeretett, csak barátként.

Borzalmas tehát megtudni, hogy az álújságíró úgy állít be egykori felesége szeretőjéhez, hogy az első betűtől az utolsóig minden világos előtte. Mi meg azzal maradunk, hogy képtelenek vagyunk eldönteni, ki a legnagyobb disznó ebben a háromszögben: a nő, aki a férjét a szeretőjével csalja meg, a szeretőjét meg a férjével, a férj, aki a már régen halott felesége helyett írja meg a szeretőhöz címzett szerelmes leveleket, vagy a szerető, aki azért hagyja el élete szerelmét, a csúnya, de szemforgató Helene-t, mert önmagát és a karrierjét sokkal fontosabbnak tartja minden másnál.

A finálé viszont még ennél is rettenetesebbé válik az által, hogy megfogalmazza: a szerelem nemtelen, és azzal is, hogy benne hagyja a nézőt a bizonytalanságban. Fogalmunk sincs, mit tesz Znorkó utolsó puskagolyójával: leszámol-e Larsennel, aki anélkül, hogy valaha is találkozott volna vele, belehabarodott az évek során, vagy inkább elfogadja a fiatal férfi ajánlatát, és összeköti vele hátramaradt rövidke életét.