Gyulai Hírlap - Embernek lenni „szívás”

Kérdéssel kezdte előadását Szondy Máté pszichológus a gyulai művelődési ház kávézójában. A szakember arra kérte hallgatóságát, nevezzék meg, melyek azok a tényezők, amelyek meghatározzák, mennyire boldog valaki. A következő válaszok hangzottak el: a saját hozzáállása, a genetika, a család, a kapcsolatai, a kiegyensúlyozottsága, a szerencse, ezen mindenki jóváhagyólag nevetett, a jól elvégzett munka, a siker és a pénz.

Mindezek után a lélekbúvár mondott egy meglepő dolgot. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a boldogságról szóló előadások gyakran boldogtalanabbá teszik az embereket. Merthogy a legtöbbször kész receptekkel állnak elő, s elmagyarázzák, melyik az az öt lépés, amit ha megteszel, biztosan boldogabb leszel. Az ilyen előadások után az ember lelkesen indul haza, ahol azonnal negatív hatásokkal szembesül: a férj nincs otthon, a gyerek nem csinálta meg a leckéit, a munkaadójától pedig kapott egy ledorongoló e-mailt. Ezektől ideges és feszült lesz, azt kezdi érezni, hogy rajta aztán tényleg semmi sem segít.

Az ilyen jellegű előadásokban közös az is, hogy a boldogságról egy túlidealizált képet festenek. Állítják, hogy a boldogsághoz csupán az kell, hogy mindig és minden körülmények között pozitív légy. Ebbe a kényszerű optimizmusba nem férnek bele a negatív gondolatok, nem fér bele az sem, hogy időnként rosszul érezzük magunkat.

Az irreális boldogságképhez nagyon sok esetben mi is hozzájárulunk, jegyezte meg Szondy Máté. Gondoljunk elsősorban a közösségi médiumokra, oldalakra, és arra, hogy ezeken a felületeken általában csak az életünk pozitív aspektusait osztjuk meg másokkal, azt tesszük nyilvánossá, mennyire jól érezzük magunkat, mennyire fantasztikus a családunk, a gyermekünk, a munkahelyünk. Ez által folyamatosan azt éljük meg, hogy mindenkinek csodálatos az élete, sőt, mindenki másnak csodálatosabb a miénknél, mert a valós képet a valós életéről senki sem mutatja meg. Ettől aztán lehangoltabbak és letörtebbek leszünk. Ilyen tekintetben embernek lenni tényleg „szívás”.

Szondy Máté ezt követően azt kérte mindenkitől, próbálja meg egy egytől hétig terjedő skálán meghatározni, mennyire érzi magát boldognak, majd gondolkodjék el azon, mivel javíthatna ezen.

Az esten megtudtuk azt is, hogy a pszichológia a 20. század tragikus eseményeinek hatására kezdett el foglalkozni a boldogság témakörével. A tudományág fejlődésében nagyon nagy szerepe volt annak a rengeteg szenvedésnek és traumának, amit a kor magával hozott, és amellyel a pszichológusoknak kezdeniük kellett valamit. Az is szerepet játszott ebben, hogy a század vége felé egyre több lett a pénz, de az ember nem lett boldogabb. Így született meg a pozitív pszichológia, amely nem csak azzal foglalkozik, hogyan gyógyítható meg az, aki már beteg, hanem azzal is, miként tehető boldogabbá az, akinek semmiféle különösebb problémája nincs.

A pozitív pszichológia tehát nem azt állítja, mutatott rá a szakember, hogy amennyiben pozitívan gondolkodunk, akkor egészségesek leszünk, és annak az illúzióját sem tartja fenn, hogy a boldogság egy folyamatos, stabil rózsaszín köd, amelyben sosem érezzük rosszul magunkat. Ezzel szemben elfogadja, hogy a boldogsághoz hozzátartozik az is, hogy időnként negatív érzéseink, gondolataink támadnak, és fenntartja, hogy a mindent átható társas kapcsolatainknak, céljainknak, mozgáskultúránknak szerepe van abban, mennyire érezzük magunkat jól.

A meghívott Nathaniel Hawthorne szavaival foglalta össze előadásának lényegét. Az író így fogalmazott: a boldogság olyan, mint a pillangó. Ha kergeted, nem érheted el, de ha csendben leülsz, leereszkedik a válladra. Ez köznyelven ennyit tesz: amennyiben görcsösen akarunk boldogok lenni, előbb-utóbb belesétálunk a boldogságcsapdába. Ha viszont nem ez az életünk központi kérdése, akkor mintegy mellékhatásként válhatunk boldogabbá.