Gyulai Hírlap - Double bind

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata és a Liviu Rebreanu Társulat közös előadását láthattuk július 31-én a Gyulai Várszínház Kamaratermében. Kincses Réka és Alina Nelega rendezők közös, Double Bind című darabja elementáris erővel szakította szét a román–magyar előítéletek gordiuszi csomóját.

Mindenkivel előfordul, hogy olykor mást mond, mint amit gondol, vagy érez. A legtöbb ember ilyenkor önkéntelenül is elárulja magát, ha mással nem, hát a nonverbális kommunikáció által. A double bind, azaz a kettős kötés, tulajdonképpen egy önellentmondást tartalmazó kommunikációs forma, amikor mást mondok, mint amit gondolok.

A fordítóknak (Kacsó Judit és Andrea és Florentina Váry) nehéz dolga volt, hogy a kétnyelvű előadás pörgős szövegét a megfelelő sorrendben és időben vetítsék ki. Kapkodtuk a fejünket a rengeteg drámai szituáció, a sok-sok félreértés, az előítéletek, az igazságtalanságok és ellenségeskedés között. Aktuális a románok és magyarok egymás mellett éléséről szóló darabot éppen Gyulán bemutatni, hiszen városunkban történelmi kisebbség a román. Továbbra is állítható, hogy mintaértékű közösség- és hagyományápolás valósul meg nálunk, önkormányzat, alsó- és középfokú oktatás és rengeteg értelmiségi, valamint külön városrész példázza, hogy itt elfogadott és természetes a jelenlétük.

Évek óta járok Aradra a Csiky gimnáziumba félszáz gyermekkel. A színpadon látott, hallott problémákat személyesen tapasztaltuk, noha sokszor kellemesen kellett csalódnunk, félre kellett dobnunk tanult előítéleteinket. Ezt az előadást minden jóérzésű magyarnak érdemes lett volna legalább egyszer megtekinteni! Belátom, manapság nem könnyű világpolgárnak lenni, főleg, ha történelmi kisebbségi létünket kérdőjelezik meg egy területen. Ugyanakkor én alapvetően azt vallom magamról, hogy ember vagyok, majd európai és aztán magyar, toleráns és békés, elfogadó és türelmes. Akkor van gond, ha természetszerűleg ugyanezt várom másoktól is. A román–magyar viszonyban ugyancsak ez az alapprobléma.

A Double Bind egyedi műfajjal lepett meg, ugyanis ez egy dokumentumszínházi produkció, egy magyar–román színész workshop története, amely személyes élményekből és a közösen átélt munkafolyamatból táplálkozott. Tizenegy román és magyar színész kétnyelvű projektje (itt most nem hangsúlyozva az angol megjelenését, mint a világpolgárság kortárs nyelvét), amely kellően európai és elgondolkodtató. A közösen eltöltött hetek és a munkafolyamat során Kincses és Nelega teret engedtek azoknak a gondolatoknak és érzéseknek, amelyek a két közösség egymáshoz való viszonyát alakítják a felszín alatt. Amelyek létezéséről tudunk ugyan, de nem beszélünk róluk, nem merjük kimondani, így a mélyben eluralkodik a feszültség és a gyűlölet. Amelyek miatt a két nép között a békétlenség béklyójának hagyománya tovább fertőzi a generációkat. Trianon előtt sem volt béke, utána eleve elrendelt az évszázados feszültség, amely sajnos tartalom nélküli, érzelemalapú gyűlölködésben hagyományozódik. Az erdélyi magyarok kisebbségi helyzete és autonómiára való törekvése természetesen érthető, de megvalósíthatatlan egy olyan országgal szemben, amely szintén – az egyébként igazságtalanul megszerzett – javait és többségi polgárait védi.

A Double Bind rámutat az alapkonfliktusra: a román és magyar történelmi léptékben nem akar kibékülni, nem akar megértőt játszani, hiszen az öndefinícióval is akadnak gondok (ki a román, ki a magyar), nem beszélve az ellentmondásos kapcsolatról, amely csak teljes egyetértésben alakítható át. A többségnek meg kellene értenie, hogy a kisebbség fájdalma és dühe önrendelkezési jogának megsértéséből ered. A kisebbségnek pedig fel kellene dolgoznia, hogy a szubsztrátum törvényi keretei között csak összefogással érheti el akaratát, vagyis ha lázad, még jobban elnyomottá, kirekesztetté válik. Az izolált magyarság problémája már európai szintű. A székelyek és csángók helyzete már régen érdemi megoldást kívánna. Ugyanakkor a moldvai románok függetlenségének kérdése is állandó feszültségforrás. Ki kell mondani, hogy Európa kisebbségei gyakran visszaélnek helyzetükkel, kihasználják áldozati szerepüket, függetlenségi törekvésükben az uniós jelmondat ellenére gyengítik a közösségvállalás-tudatot. Az előadás pontosan ebbe kapaszkodik, hogy talán, ami kimondatik, ami napfényre kerül, az elveszti démonikus, ördögi, elnyomó erejét. Beszélni kell, észérvekkel vitázni, nem veszekedni és legyőzni. A világ magyarjainak meg kell maradniuk mindenhol magyarnak, de tisztelniük kell az adott ország törvénykezését is. Ugyanez vonatkozik persze a románokra, akiket Európa-szerte megbélyegeznek mondvacsinált tulajdonságaik miatt. Az előadásban bátran mernek vádaskodni, perelni, kinyilatkoztatni, bántani, de ugyanakkor szeretni, összefogni, nevetni is önnön buta vétkeiken.

A szereplők mindegyike kétnyelvű. Monica Ristea, Elena Purea, Berekméri Katalin, Laura Mihalache, Pál Emőke, Claudiu Banciu, Cristian Iorga, Bartha László Zsolt, Csíki Szabolcs, Barabási Tivadar, Alexandru-Andrei Chiran mindannyian világpolgárok, tanítani való az a szándék és akarat, ahogyan egymás felé közelítettek a színpadon kívül, és ahogyan meg tudták mutatni a legfontosabb szituációkban a lényegi különbségeket. Az évad egyik legelgondolkodtatóbb előadását láttam, és pontosan azért volt nagyszerű, mert mindenféle magasröptű művészeti, filozófiai háttér nélkül, gyilkosan egyszerűen vágta az arcunkba az egyik legaktuálisabb emberi jellemfejlődési lehetőséget: szüless kisebbségiként, élj európaiként, halj világpolgárként!