• Hogy egy untig ismételt újságírói közhellyel kezdjem, nem volt könnyű időpontot egyeztetnünk. Ennyire nagy most a pörgés körülötted?
• Nem, inkább azt mondanám, hogy most indul be a szezon, folyamatos a szervezés. Amibe már belecsaptunk, az a Gyilkos számok című sorozat, melyben az Amita nevű szereplő magyar hangja vagyok. Van egy mozgásszínházunk, azt épp felújítjuk a Függetlenek éjszakájára, Győrben volt egy évadnyitó, ott 2010 januárjától leszek vendégművész. Emellett ma próbaéneklésen voltam, ráadásul a saját színházamban, amitől különösen zavarban voltam.
• Ez a saját színház most a Centrál Színház…
• Valóban, most a Centrálban van a főállásom, de Puskás Tamás kienged vendég munkákra is. Itt sok most a munkám, repertoáron marad hat előadás, amiből kettőben van komolyabb feladatom: a Velencei kalmárban Portia és a Vízkeresztben Viola szerepe. Ami új bemutató lesz, az a Mégis, kinek az élete? című darab, amely egy férfiről szól, aki tetőtől talpig le van bénulva, és az eutanáziáért küzd. Ebben mások mellett Rudolf Péterrel és Nagy-Kálózy Eszterrel játszom majd együtt. Emellett a Pinceszínházban felújítjuk az Utolsó szivart, és Jaross Viki koreográfus-rendező mozgásszínházában két darabban is benne vagyok, illetve Nyertes Zsuzsival is tervezünk egy felújítást, amit ő már korábban Gyulán is játszott Gregor Bernivel.
• Aki végignézi az eddigi pályádat, eléggé különös ívet lát: Miskolci Nemzeti Színház, Bárka, Centrál Színház.
• Akartam ezeket a változásokat, tudatos döntés volt. Szerencsés vagyok, hogy Miskolcon „cseperedhettem” fel, különösen úgy, hogy a főiskola után visszahívott oda Hegyi Árpád Jutocsa. A főiskolai osztályból nyolcan szerződtünk oda. Volt egy nagyon erős öt és fél évem, nagyon jó darabokkal, jó szerepekkel, jó rendezőkkel. Egyszer csak azt éreztem, hogy szükségem van új kihívásokra. Akkor jött a Bárka Színház, ott is voltak emlékezetes munkák, leginkább Bérczes Laci rendezésében a Holdfény és Catalina Buzoianu rendezésében a Három nővér. Ez utóbbi azért volt nagyon érdekes, mert Miskolcon már korábban játszottam Irinát, a Bárkában pedig Natasa szerepét kaptam meg.
• Miért váltottál mégis?
• A Bárkában nem úgy alakultak a dolgaim, ahogy szerettem volna. Ekkor felhívtam Puskás Tamást, akivel Miskolcon már dolgoztam együtt. Tudtam, hogy az ő irányításával a Vidám Színpad egy más irányt fog venni, megújul a repertoárja, és bohózatokon túl drámákkal, zenés darabokkal egészül ki. Tudtam, mire készülhetek, ha odaszerződtet.
• Egyébként miben lubickolsz: komikus vagy drámai műfajban inkább? És mik a kedvenc szerepek?
• Az egyik nagy kedvencem, egy még el nem játszott álmom – bár korban lassan kilépek belőle – a Lady Macbeth. Amit viszont nagyon szerettem, az Strindbergtől a Julie kisasszony, amivel Gyulán is vendégszerepeltünk. De említhetném az Ahogy tetszik Rosalindáját vagy a Violát a Vízkeresztben.
• A Gyulai Várszínházba egyébként nem vagy túl gyakran visszatérő vendég.
• Pedig innen származik az első színpadi élményem, még gyerekkoromban. Kicsike voltam, és szerettem volna a Várszínházban játszani. Annyi volt a feladatom, hogy takarásban kellett egyet sikítanom, és talán egy pillanatra megjelenhettem a színpadon. Aztán főiskolásként a Balikó Tamás rendezte Liliomfiban – a Tószínpadon – „Erzsike” voltam 1997-ben, azt nagyon szerettem. Utána a Julie kisasszonnyal, legutóbb pedig az Utolsó szivarral voltam Gyulán.
• Más érzés ott színpadra lépni?
• Borzasztó nehéz. Említettem, hogy a saját színházamban volt ma egy próbaéneklés, és nem tudtam ezzel a helyzettel mit kezdeni – ilyen ez is. Ráadásul Gyulán most március 15-én volt egy nagyon kellemetlen élményem: verset kellett mondanom. Bátor voltam, úgy döntöttem, nem olvasom. Lendületet vettem, és amikor kimondtam egy mondatot, fejben már a harmadiknál tartottam… és belesültem. Soha nem fordult velem elő ilyesmi! Ez is megvolt! Persze nagyon szégyelltem magam.
• És a színpadon?
• Amikor Julie kisasszonyt játszottam, egy nappal korábban otthon voltam, hogy akklimatizálódjam. Hajnalban arra ébredtem, hogy elment a hangom. Egész nap próbáltam összeszedni magam, sikerült is, és nagyszerű volt úgy játszanom, hogy éreztem, aznap este mindenki drukkol a nézőtéren.
• Az, hogy színésznő leszel, a gyerekkori gyulai élményből jött?
• Nem. Fura, de én nem vagyok az a „szereplős” típus. Társaságban nem szeretek a középpontban lenni, nincs bennem szereplésvágy. Gyerekkoromban is jól elvoltam egyedül, nem nyíltam meg könnyen senkinek sem. De amikor felmentem a színpadra, minden megváltozott – már amikor ovis voltam, és a zeneiskolában bábelőadásunk volt, én voltam az egyetlen, aki a nézőtéren ülő szüleinek többször kiintegetett a paraván mögül. A színészetet vérvonalon szívtam magamba. Édesapám szülei – akik vasutasok voltak Bátaszéken – egy amatőr színjátszó körben játszottak. Édesapám azt mesélte, hogy nagymamám elképesztően jó szubrett és komika volt, nagyapám pedig tenor.
• Ha már a vér, azért apukáról se feledkezzünk meg. Az, hogy ő színész, inspirált vagy inkább elriasztott?
• Mindenképpen inspirált. Olyan nagyszerű rendezők munkáiban, előadásaiban láthattam Szolnokon és Miskolcon, mint Árkosi Árpád és Pál István. Legendás hírű előadások voltak!
• Szüleid kritikákkal, tanácsokkal segítik a pályádat?
•Anyu szigorúbb, hála a jóistennek. Apu egy kicsit elfogultabb, de én is vele, ez talán az apa-lánya kapcsolat jellegéből is adódik. A családom nagyon fontos. Gyorsan kirepültem a családi fészekből, hiszen érettségi után a Miskolci Nemzeti Színházhoz kerültem. Sokszor éreztem magam egyedül, de a családom szeretete és figyelme mindig velem volt, akár egy telefon, akár egy levél formájában, de anyu sokszor meg is látogatott gyulai finomságokat csempészve a hétköznapokba.
• Ez a mai napig így maradt?
• Igen, mindig éreztem és érzem, hogy egy nagyon erős támasz a családom. Apa sokáig félt engem megnézni a színpadon, de mára ez megváltozott, minden premieremre eljön, és másnap megbeszéljük, kielemezzük a dolgokat.
• Milyen egy darabban, egy filmen együtt játszani édesapáddal?
• Nagyon jó őt dolgozni, elemezni látni, látni azt, ahogy gondolkodik egy darabról, ahogy kommunikál a kollégákkal, rendezőkkel, színházi dolgozókkal. Amikor például egy forgatáson szünet van, ő nem pihen, benne marad a történetben. Miskolcon, a Bárkában és most a Pinceszínházban játszunk együtt, filmben pedig a jelenleg is futó Tűzvonalban sorozatban voltak közös jeleneteink, de remélem lesz még folytatás. Apának nagyon sokat kellene még filmeznie, a fiatal rendezők és kollégák nagyon szeretnek vele dolgozni, igazi guru a film- és színházi szakmában.
• A színházat vagy a filmet szereted jobban?
• Mindkettőt. Imádok forgatni, vagyis imádnék, de valamiért az utóbbi időben nem sok castingon voltam. Reklámban azonban annál többet szerepeltem. Az utóbbi évek legemlékezetesebb próbafelvétele Gárdos Péternél volt. Rengeteg lányt megnézett, határon túli színházakból is. Belekerültem a filmbe, de sajnos nem kapott rá pénzt, így egyelőre nem lett belőle semmi, amit nagyon sajnáltam. Péterrel azóta többször is dolgoztam tévés munkákban.
• Az országos ismertséget mindenesetre egy film hozta meg neked, a Csinibaba Tupírkája.
• Azt hiszem, igen, a Csinibaba és a Zimmer Feri. Ezekre azok is emlékeznek, akiknek nincs lehetősége, vagy nem járnak színházba, és nagyon jólesik, hogy 11 év után megismernek. Dolgoztam még Kamondi Zoltán Alkimista és a Szűz és Tóth Tamás Rinaldo című filmjében, illetve nem olyan régen ment a Tűzvonalban sorozat, amit sokan láttak, és ami nagyon jó munka volt.
• A Csinibaba hogy jött?
• Főiskolások voltunk, amikor próbafelvételre hívott minket Tímár Péter. Énekelni kellett, és mindenféle vicces dolgokat csináltunk. Akkor a Lady Macbeth monológot adtam elő humoros változatban. Meg is nyertem vele Pétert, de feltétele volt, hogy híznom kell a szerephez. Ez persze nem sikerült.
• Amikor a Csinibabát forgattátok, tudtátok már közben is, hogy valami nagyon jó dolog lesz belőle?
• Igen, egyértelműen. Nagyon jó hangulatú forgatás volt, jó közösség alakult ki, éreztük, hogy ennek jónak kell lennie.
• Említetted, hogy ahhoz a szerephez híznod kellett. Ez mennyire volt nehéz neked, aki sportolsz, rendszeresen futsz, biciklizel?
• Egyáltalán nem sikerült, így lettem Dundika helyett Tupirka. Amikor felkerültem Pestre, a főiskolán rengeteg mozgásóránk volt, emellett kijártam a Szigetre futni. Ezt azóta is űzöm, sőt, a Budapest Maratonon, amikor csak tehetem, váltóban indulok. Ha Gyulán járok, mindig kimegyek úszni, a Pilisben és a Budai-hegyekben kedvesemmel (Eszes Attila grafikus) és a barátaimmal rengeteget túrázunk. Az Oktopont Mozgásstúdióban hetente kétszer tréninget tartok. Budapestet másként nehezen tudnám elviselni. A budapesti lakásomat nagyon szeretem, de igazán boldognak vidéken és a természetben érzem magamat.
• Ez meglep.
• Budapestet nagyon szép városnak tartom, de nem nekem találták ki a nyüzsgését és rohanását. Itt nincsenek törzshelyeim, ahová igazán szívesen elmegyek. Ha vége egy előadásnak, inkább hazamegyek, zenét hallgatok, olvasok, a kutyámmal vagyok. A fiatalok körében divatos, felkapott helyek egyáltalán nem vonzanak. Miskolcon sokkal inkább otthon éreztem magam, még a színházi büfében is több időt töltöttem a kollégáimmal. Most már lehetőség sincs erre, hiszen előadás után mindenki rohan, nincs ideje beszélgetni, lelazulni. Egy külvárosi részben viszont már jól érezném magam, ahol sok a fa, kicsit vidékiesebb a hangulat…
• Gyula elég nyugis ahhoz, hogy esetleg visszaköltözz?
• Nem tudom, milyen lenne, vagy akár a csabai Jókai Színházban dolgozni, de bármit hozhat a Sors. Mindenesetre gyakrabban járok haza, mint anno Miskolcról. Akkoriban megesett, hogy elmentem szeptemberben, és csak karácsonykor, húsvétkor jutottam haza. Bár ott a repertoár összetétele és a munka mennyisége is hozzájárult ehhez. Nagyon szeretek haza látogatni, amikor a vonatról meglátom a templomtornyokat, olyankor már tudom, most nagyon jó lesz nekem. Bárhová is utazom, mindig jó úton lenni, de ha hazaindulok, mindig nagyon várom a megérkezés pillanatát. A város gyönyörűen fejlődik, az emberek kedvesek, és a Százéves cukrászdában mindennap elfogyasztok szertartásszerűen egy kávét. Eszembe jut a gyerekkorom, amikor a családommal négyesben üldögéltünk, és Osi bácsi, kezében rézedénnyel tejszínhabot verve elbeszélgetett velünk, majd a szüleim kávéjába pottyantott egy-egy adagot, a megmaradt habba pedig darált diót kevert, és nyalánkságnak üvegpohárba töltötte Dávid öcsémnek és nekem…
