harsányi attila
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
„isten nagy játékos
szereti az akciót
de isten nem lövi be magát
istennek lenni azt jelenti:
zaj, rombolás és szórakozás”
Ezekkel a sorokkal ajánlotta a gyulai közönség figyelmébe előadását a fennállásának tizedik évébe lépett Aradi Kamaraszínház, amely egyszemélyes produkcióját a szegedi MASZK Egyesülettel és a Bakelit Multi Art Centerrel közösen vitte színre Gyulán. Helytállón.
Mert amit december 11-én kaptunk, keményen átlépte a tizennyolcas karikát. A világ összes bűne és mocska csak úgy ömlött felénk a magaslatról, feltartozhatatlanul hallottuk viszont szitokszavainkat, amelyeknek ereje néhány tizenéves lányt még a finálé előtt „kiütött”, alkalomhoz illőbben fogalmazva: távozásra késztetett.
Lehet, hogy fel kellett volna állítani egy belépési korhatárt?
Lehet.
Az viszont kétségtelen, hogy a mai ifjúságot már semmivel sem lehet meglepni, sem belőni, sem kilőni, így azzal sem, ha a színház intézményében egyetlen szál bugyiban játsszák el neki a darabot. Ilyen tekintetben, mondhatnók, nemhogy újszerűen, inkább visszafogottan jelenítették meg előtte a 21. századi ember perlekedését, háborúskodását Istennel. Harsányi Attilát ugyanis nem csak fehérneműben nézegethettük egy teljes órán át. Volt még rajta egy ing is, meg egy zokni, meg egy nyakkendő, és időnként a napszemüvegét is felvette, hogy hitelesebb legyen az alakítása. Az Y generáció ezen jóízűen nevetett, az idősebb korosztály pedig nem tudta, mit kezdjen vele: méltányolja, kacagja ki, vagy inkább forduljon el.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az alapkoncepció szerint három különböző jelenkori karakter nyilvánul(t) meg a színen. A pénzember, aki számára mindenki csak egy eszköz, akit semmi más nem érdekel, csak a profit és a luxuskurvák, önmaga szórakoztatása, jóléte, kényelme.
A felháborodott, folyton elégedetlen rapper, aki atyaúristenként világít rá a társadalom visszásságaira, aki megénekli, elsírja, hogy Isten, a nagy tesó már a teremtés első pillanataiban kiszúrt velünk, halálos sebet ejtett rajtunk azzal, hogy mindnyájunkat kizárt a paradicsomi állapotból. Azóta pedig csak bánt, sátánként kínoz és gyilkol, mert a pusztításhoz azért mégsem adja szívesen a nevét. Ez a fajta embertípus semmi mást nem tesz, csak vádaskodik, hömpölyög körülötte a hullarengeteg és a szenny, amíg bele nem fullad saját meglátásaiba. Mindehhez önigazolásként folyton hozzáteszi, hogy amit igazságszolgáltatóként a képünkbe vág, az logikus. Nem?
Harmadikként a kábszerest szembesítik velünk, aki ugyanabból a gurulós székből látja a világot, mint a másik kettő, és ugyanabban az ülőalkalmatosságban éli le az életét, mint az előbbi kettő. Ő is napjaink egyik meghatározó figurája. Céltalanul „sétálgat”, perverzkedik, majd meghal.
És vele be is zárul a kör. Ilyenek vagyunk, semmivel sem többek, és nem is kevesebbet.
Végül nem maradunk mással, csak a jó öreg Mikulás örökérvényű kellékével, legfőbb játékszerével és a legfőbb játékszerünkkel, a felhúzható, muzsikáló, rénszarvas fizimiskájú plüssel, túlélésünk mankójával.
A darabnak ezek az elsőszámú igazságai. A rendezés a román színházi világ megközelítését próbálja meg kiaknázni, a szöveg a mai közhelyeket, az ízetlen, pofátlan, undorító és korlátolt kortárs beszédet, hogy rendesen képünkbe vágja az amerikai hablatyot, amely mára teljes mértékben rátelepedett az európai narratívára.
A Sex, drugs, gods & rock ‘n’ roll című one man show-t értelmezhetnénk persze úgyis, hogy egyéni kultúránkat nézve nincsenek köztünk lényeges és minőségbeli különbségek, hisz manapság ugyanazt a züllött, istentelen életet éljünk valamennyien, csak egy picit másképpen.
Az előadás valójában nem hozta meg a remélt katarzist. A világegyetem koronáját megjelenítő férfiember nem három karaktert formált meg, hanem csupán ugyanannak a hím nemű karakternek a három különböző arcát mutatta meg közönségének ezen az estén. Az is lehet, hogy szándékosan.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba