Képünkön (Balról jobbra:) Hartay Csaba és Kiss László
Fotó: Szabóné Laczkó Gabriella
HáCsé, azaz Hartay Csaba, a Békés megyében közismert Megyei Prima díjas, aranykalászos gazda, szarvasi bukolosz, agrárcowboy és KL, azaz Kiss László prózaíró, moderátor-literátor, Bárka-szerkesztő, magyartanár szócsatájának lehettem immár sokadjára fül- és szemtanúja a gyulai könyvtár kertjében. A két meghívott két évtizede barát, mindkettő művelt, pörgős, őszinte és hiteles. KL már rögtön az elején megállapítja, hogy valamilyen úton-módon minden írónak el kell jönnie Gyulára, elsősorban az Erkel gimibe.
Hartay többször ellátogatott már városunkba, első gyulai szereplésének a születési évét jelölte meg (1977). Az 1980-as évek még Szarvashoz (Vajda Péter Gimnázium), az 1990-es évek bandázása pedig már Szeghalomhoz (Péter András Gimnázium) kötik. Kultuszhoz soha nem tartozott, mert szerinte minden embernek megvan a saját fény-, illetve fiatalkora. Az 1990-es évek sem önmagukban fontosak, hanem azért, mert az az éra egy bizonyos generációnak volt a gyermekkora! Azé az időszaké, amelyben ugyanúgy káromkodtak, szocializálódtak, lógtak, tanultak vagy éppen szerettek, amiként ma. Talán éppen ebben rejlik Hartay titka: nincsenek sablonok, nincs pusztaromantika, mindenki úgy beszél, cselekszik, ahogyan valójában. Reálisan, keményen, komolyan. A káromkodásoknak mindig megvan a maga helye, és szerencsére a vulgaritások is remek ütemben követik egymást, nem elhajolva a bosszantó obszcén felé, amit azért nekem nehéz volt megszoknom a kortárs irodalomban. Kiss szerint a „felügyelet nélküli szövegek” a szabadságot és a hitelességet erősítik. Attól válnak még igazibbá, hogy semmi sem kényszeríti az írót arra, hogy történeteit megírja, amikor az ihlet árad. Ettől kis időre valóban úgy érezheti, hogy a szakmának az alázatát hordozza.
Fotó: Szabóné Laczkó Gabriella
Az írás hobbi, nem kényszer, nem klasszikus értelemben vett munka, nem megélhetési forrás. Sokan gyakran még mindig nem tudják, hogy Hartay ír is, mert a legtöbben marhatelep-vezetőként ismerik. Még egykori tanárait is meglepte, hogy immár 8 verseskötettel és 3 regénnyel rendelkező szerző. Kutas tanár úr például azt hitte anno, hogy saját verseinek bemutatása helyett másoláson csípte nebulóját. A valódi, élő mentor a József Attila-díjas Sárándi József volt, mellette a legendás elődök, Ady Endre, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Pilinszky János, Petri György, a szűkebb régióból Ladányi Mihály. Kezdetben rengeteg kritika is érte Hartayt szókimondása, szigorú, vidékies lírája miatt, de idővel megtanulta ezeket elfogadni, az igaztalanokat kezelni. Kialakult benne egyfajta öncenzúra, amelynek hála mára tudatosabban, nyomdakészebben ír. Ugyanakkor megállapítást nyer: „én is olyat szeretnék írni, amelyet szeretek olvasni”. Szerdán, az idilli kertben több vers felolvasását is élvezhettük a Gyertyataposás, a legendás és népszerű Nyúlzug, valamint a – részben az édesapa elvesztését feldolgozó – Fényképavar kötetekből.
Az igazi át- és kitörés a lírából a Lerepül a hülye fejetek regény volt. Hartayt előtte elsősorban mindenki költőnek ismerte, hacsak nem követte blogját (Viharsarki Kattintós). A kritikákból kitűnik, nemzedék-, illetve generációs regényként kezelik a művet, pedig csak a rendszerváltás, az 1990-es évek kultuszának romantikája munkált benne. 13 év (1987–2000), a felnőtté érlelődés korszaka, miközben a történetfűzés, a szerkezet inkább asszociációhullám, mint tudatos memotechnika. Hogy a történetek nagyepikai alkotássá állnak össze, azt senki sem gondolta, hisz a kerettörténeten kívül semmi nem utalt arra, hogy a szálak lineárisan, egy előre eltervelt ívben követnék egymást.
Fotó: Szabóné Laczkó Gabriella
Az írások stílusa a Nem boci kötettől vált igazán kötetlenné, éretté, tervezetté – akárcsak a marketingszempontból különleges bocibőr borító és a marhafülbevaló, azaz krotália-könyvjelző. A szövegszerkesztés nem művi, gyakorlatilag kevés benne a leírás, a világ megismerése a szereplői dialógusokból bontakozik ki, ahogyan a valóság racionalitása is a párbeszéd kereteiben működik. Nincs benne sehol nyíltan, hogy életrajz, és Szarvason kívül nem is igazán tudhatják, ismerhetik a szereplőket, de „én is ott vagyok velük a könyvben” – mondja Hartay. Mintha munkálna benne, bennünk egy kollektív tudat, talán ezért sem tud róla, róluk a szerző nem többes szám első személyben beszélni. Még mindig nem tudta magától eltávolítani a narrációt, noha narrátori szerepváltások egyre sűrűbben adódnak műveiben. Él a korszak, élnek az emlékek, élnek a szereplők, ez az igazi, nah, „minek híják”: ÉLŐ IRODALOM!
