Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
(???) Ezt a három kérdőjelet kaptam Tőled utoljára Viberen, mielőtt elmentél. A válaszomban, ebben az írásban, amely meghaladja az erőmet, az érzések összefüggések nélküli sorozatát tudom nyújtani… az idő megtört, a kreatúra bezárt. A polcaidon a serlegek. A lelked megfáradt, a világ súlya, azaz a teremtés súlya felülkerekedett a testeden.
Ahogy Reményik Sándor valaha mondta: „A holtam után ne keressetek, / leszek sehol – és mindenütt leszek.”
A könnyek itt és most bennünk bujkálnak, amikor hallgatunk, és az elveszíthetetlent próbáljuk megfogni…
A tenyerünkben még lüktet az erő… Pedig tudjuk, hogy a szíved, az a hatalmas szíved olyan, mint egy kő, hideg és márvány és egyedi… nem mozdul már soha többé, nem ad hangot… Te azonban bennünk zúgsz vissza…
Ott vagy a Fiadban … Emlékszel??? Mindig mondtam Neked, hogy benne vagy! Ő az, aki soha többé másé nem lehet, csak a Tiéd, és Te az Övé, mindöröktől fogva csak az Övé. Az Örökkévalóságban…
Nem akarjuk tudni, de előbb-utóbb rádöbbenünk: hiába minden.
A természet törvénye szerint minden elpusztul. A vasat szétmarja a rozsda, a köveket az évezredek szélsőségei. Öröklétű anyag nincs.
Mi mégis öröklétre születtünk. Az életünk nem más, mint testi kényszereink, vágyaink, cselekedeteink halmaza. Ezek azok a pillanatok, amelyek utólag életünk tetejébe dobált ócskavasak…
Életünk folyamán, ha azt éreztük, hogy jóllaktunk, vagy a mámortól voltunk jól az életben, utólag rádöbbenünk, hogy nem mást, mint a halált tápláltuk úgy, hogy nem is sejtettük, hogy ő lakik jól velünk. Amikor elmegyünk a teremtett elevenből, leplezetlenül megkapjuk mindörökre az ismeretlent úgy, hogy visszamarad bebalzsamozva az életünk.
Kölcsey ezt így fogalmazta meg: „Az Emlékezet életet ad, / s akit tetteiben emlegetnek, / az halhatatlan lesz.”
Lajos! Nemes érzelmű ember voltál, a szíved szerint tettél… másokért való gondjaid, mindaz, amit érdek nélkül teljesítettél, a törekvéseid tovább élnek! Az emberséged nem halt meg, hisz ezt az emberi természet nemesebb részéből szerezted, mint ahogy a harcművészetet is, amit olyannyira szerettél és oktattál…
A heves szívveréseid, menekvéseid, törekvéseid csontjaidról lemarták a lázadozó elevent. Az erő, a karok, azaz a fegyver nélküli harcművészet képviselőjeként képviselted a lényeget: jellem, tisztelet, szorgalom, önuralom, akarat… Ezen szavak köré csoportosítottad az életed.
Az erősséged volt, hogy nagyszerűen egyszerű voltál. Valamint a nagy szíved! Ez lett volna a titok? Nem tudom.
Úgy érzem magam most, mint gyerekként, amikor kertünk deszkakerítésénél sírtam, ott, ahol a kettészelt giliszta valahogy mindig továbbment… Így éltél Te is, az akarásod által!
(??) Csak tudnám feledni szülővárosom Tisza-partját, azokat az éjszakákat, Marcit és Pocakot, a sátrak horkolását, azt az érthetetlen monológot, amivel később telefonon keresztül köszöntöttük egymást.
Levi fiam ott érezte át Adát, amikor az egyszerű emberek soha nem kóstolt ételeivel találkozott. A boldogok és boldogtalanok, a gyönyör és a gyötrelem, a föld, ahol valaha születtem… Ott, a szőke Tisza-parti fák suhogása alatt voltunk három napig mi magyarok és boldogok…
Nem tudom, mit fogok érezni, ha éhes leszek a majdnem mindig díjnyertes főztjeidre… Érzetem szerint ezt földi táplálék már nem csillapítja…
Tudomásom szerint azon az éjszakán, amikor kiléptél a földi létből, még akartál mondani valamit, vagy csak a Marci monológját adtad elő, mielőtt a másvilágra fordultál.
Te, aki ismerted a mélyvilágot, az éjszakát, a hideget, a szalmaszálakat, a leveleket, azokat a leveleket és tájakat, ahová mindig elmentél: a Kárpát-medence embereihez, a megmérettetésre, a versenyekre. Bejártad a környékbeli világot, szeretted az embereket és az ízeket, ebben is az alapot, az egyszerű ízeket és embereket…
Egyszerű és mégis nagyszerű ember voltál. Az arcodon bujkáló mosolyoddal féltettél, az életvitelemet emlegetted… Ez maradt meg Belőled nekem, meg az arcod megannyi változata. Borostásan, bajuszosan, szakállasan a változások közt ugyanaz voltál. Az emberbaráti cselekedeteid a szenvedést enyhítették.
S ez adja Neked az örökléted, ez a valami, ami öröklétű: a halottaink erényeiből évek múlva új erények születnek. Jótéteményeid nem halnak meg, hanem tovább élnek, miként a föld nedvei a fa levelében.
? (Utolsó kérdőjel…)
Most, ahogy elmentél a „Mindenségbe”, kérlek: ott fönt, az égi fakanalaiddal vigyázz ránk, kavard össze népünket egységgé: kint és bent, az anyag és a forma, az érzék és a szellem felhasználásával add meg nekünk az ébrenlétben megtalálni először a rendet, majd azon is túl az egységet!
Az utóbbi években köztünk nagy volt a csend… volt, hogy fél évig sem beszéltünk, nem tudtál elérni… Ez és az önvád – valamint a halálod előtti utolsó viberes üzeneted, a három kérdőjel (???), az életünk egésze kötelezett erre az írásra, hogy válaszoljak Neked…
Tudod, nagyon sokunk nevében mondom azt, hogy részvéttel osztozunk Feleséged és Fiad gyászában, kegyelettel adózunk emléked előtt! A nemes érzületű, jószívű, nagylelkű, jóságos ember emlékét kegyelettel őrizzük meg! 2017. február 24. éjszakáján életednek 48. évében visszaadtad lelked a Teremtődnek. Lajos, Barátom! Nyugodj hát békében…
Ámen.
