A gyulai könyvtárban megtartott konferenciát Nagy András előadása nyitotta meg
Fotó: Gyulai Hírlap – Pénzes Sándor
A levezető elnök szerepét Nagy András (író, drámaíró, Pannon Egyetem) vállalta, aki a prológusban utalt arra, hogy a konferencián a Shakespeare-kozmológia legszélsőbb bolygóiig eljutunk. Első előadóként A négyszáz éves kamasz vagy Négyszer százas bajnok? címen fűzte hozzá gondolatait a legendás drámaíró előd életművéhez. Szerinte Shakespeare egy velünk élő 400 éves halott, aki ma is segíti a kész világba beilleszkedni kénytelen, félkész kamaszokat a felnőtté válás rögös útjain. Az angol reneszánsz dráma szerelemfelfogása a mai kamaszok romantikus idealizmusát előlegezi meg. Ha egy tizenéves optikáján keresztül szemléljük a darabokat, kortárs aktualitásukra döbbenhetünk. Az öngyilkosság gondolata, a végletek iránti fogékonyság a pubertáskor jellemzői. A drámaíró halálát követő első 100 év a kamaszkori világnézet és lélektani fejlődés drámai szituációit boncolgató műveknek az ízlés és hagyományrendszerben történő elhelyezéséről szólt. A 18. században megtalálta magának a német klasszika: Goethe és Schiller, a 19. században a romantikus zsenik fordították saját nyelveikre, nálunk elsősorban Petőfi, Arany és Vörösmarty, a 20. században pedig az oroszok, például Mejerhold, később nem kisebb személyek kapaszkodtak bele szellemiségébe, mint Nelson Mandela a börtönévei alatt. 400 év alatt szép lassan kialakult a Shakespeare-értelmezés komplex narratívája.
Nádasdy Ádám
Az értelmezés nagymestere kétségtelenül a műfordító. Nádasdy Ádám (költő, műfordító, anglicista-italianista nyelvész, a Magyar Shakespeare Bizottság elnöke, ELTE-BTK) Tegezés és magázás a „Szeget szeggel-ben” című előadásában arra kereste a választ, hogy a Shakespeare korabeli angolban még meglévő tegezés és magázás miként fordítható. A számtalan példát felvonultató összehasonlító elemzése során kiderült, hogy a németek, olaszok jobbára követik az eredeti szövegeket, ő viszont sokszor homlokegyenest másként fordította a pertu-jelenséget, hiszen úgy érezte, hogy rafinált modernizálást és hasznos fordítói szabadságot alkalmaz a magyarosított váltogatással – még ha az 1920/30-as évek Hacsek és Sajóját is idézi elénk. Az egyetemi diákjai azonban éppen archaizálásnak érezték a következetes csendőrpertut. A színdarabokban használt tegezés és magázás szerepe alapvetően a hierarchikus szerepek és egyénítő eszközök kijelölése. Gyakran a karakterek egymáshoz való közelségét, még inkább a kívülállását jelezhetik. Az 1611-es Jakab király Biblia szigorúan tegez, de többes második személyben (amelyet ma az Ön értelemben is használnak), míg az 1960-as Új Angol Biblia az Isten színéig tegező. Tenmagam sem tudom, vétkes-e az, aki megtagadja a szöveghűséget a szövegértelem előnyére, de Nádasdy tanár úr meglehetősen meggyőzően és kitűnő humorral érvelt a szabad szellemiség és akarat előtérbe helyezésének helyessége mellett.
Különben sem tudhatjuk, hogy hogyan alkotott a mester, nem ismerhettük a logikájának világosságát. Almási Zsolt (anglicista, a Magyar Shakespeare Bizottság ügyvezető titkára, PPKE-BTK) igen érdekfeszítő módon, az íróspecifikus szóhasználatokat is számításba véve mutatta meg a hallgatóságnak a Shakespeare-filológia buktatóit. Sok hűhó Shakespeare-ért. Hogyan alkotott a mester? című előadásában egy elveszett szereplőnek eredtünk nyomába. A Sok hűhó semmiért vígjátékban Messina kormányzójának, Lenatónak a feleségéről, Innogenről volt szó. A kutatás pikantériája, hogy adott szereplő egyetlen szót sem szól a darabban, és hozzá sem szól senki, olyan, akár egy szellem, de senki sem sejtette/fejtette meg a funkcióját – noha más Shakespeare-darabokban is fordulnak elő efféle „szótlan szereplők”. Nem csoda, hogy a hölgy az évek alatt egyszerűen eltűnt még a rendezői utasításból is. Az 1623-as első összes művek kiadásban, 1664-ben, 1685-ben még megvolt. 1709-ben Nicolas Rowe és 1725-ben Alexander Pope sem mertek megválni tőle. 1733-ben Lewis Theobald jogász volt az első, aki lábjegyzetben következetesen jelezte, hogy a királynőnek semmi keresnivalója a szereplőket felvonultató listában. Summa summarum, a Gyulán is járó Sir Stanley William Wells (oxfordi egyetemi professzor) adott magyarázatot, amely szerint Innogen tartós létezését egy a Lord Kamarás Emberei nyomdai társulás könyvészeinek javítatlan kéziratkiadásának köszönheti. Arany László, Mészöly Dezső és Puskás Tamás azonban már nem találkoztak a névvel, így fordításaikból szintúgy kimaradt.
A konferencia résztvevői
Egy névelhagyás talán nem mindig tudatos írói akarat eredménye, de ha a szerző felhasznál egy allúziót, akár szövegköziséget generál, az már kétségtelenül az. Fabinyi Tibor (anglicista, a Magyar Shakespeare Bizottság elnökségi tagja, KGRE-BTK) azt vizsgálta, hogy melyik Bibliát használhatta Shakespeare műveinek megírásakor. Több lehetőség mutatkozott: a már említett, 1611-es Jakab király Bibliája, az 1568-as püspöki Biblia, az 1560-as genfi Biblia. A válaszadást nem könnyíti, hogy ezek hol katolikus, hol puritán szemléletet örökítenek. Mivel az angol reneszánsz szervesen összeforrt az angol reformációval, a felekezetek között kibontakozó hitvita a drámairodalomban is tetten érhetővé vált – erről értekezett a gyulai várban emléktáblával rendelkező, hitvitázó Sztárai Mihály angol szellemi társa, John Beale. A teremtés, a bűnbeesés, a testvérharcok, a megtérés, a megbocsátás, a könyörgés, kiengesztelődés, elkárhozás, kegyelem politikától sem mentes aktualizálásai rendszeresen felbukkantak a színházban. Mivel a puritánok a színházat, amelyben tréfálkozásra és nevetésre is kínálkozott lehetőség, az ördög eszközének tartották, a 15. századtól törvényekkel, prédikációkkal és pamfletekkel igyekeztek tönkretenni. Ennek kiteljesedése William Prynne Historiomastix című műve, amely a professzionális színjátszás elsöprő kritikája és a szellemi erőfitogtatás végső tragédiája.
Nehezen viselte volna a szigorú anglikán egyház, ha ráébred, hogy a shakespeare-i művek a finom erotikát szubtextusként esztétizálják. A gyönyör, gyönyörűség megragadása minden korban alapigénye volt a színháznak. A katarzis mágiája éppen a fikció és valóság határmezsgyéjén születik meg, amikor a misztikum elragadja a néző fantáziáját. Pikli Natália (anglicista, a Magyar Shakespeare Bizottság kooptált tagja, ELTE-BTK) Művészet, erotika és színház metszéspontja – a Téli rege szoborjelenet című előadásában a Nagy András emlegette szélső bolygók ívét járta be. A Téli rege a kései, érett, filozofikusabb művek közül származik. A halálból visszatérést, a nekrofíliát, a Pymaglion-kultuszt is örökíti. 1567–1612 között Ovidius Átváltozások című munkájából hat fordítás is készült, amelyből a 16. századi angol drámaírók táplálkozhattak. A boszorkányság, égetés, újjáéledés, alakváltás, illúzió, varázslat, érzékszervi csalódások nem voltak idegenek a színház világától. A rejtett üzenetekkel átitatott Téli rege szövegének lefordítása nagy szellemi kihívás minden korban. A Kosztolányi Dezső- és Várkonyi Szabolcs-féle „kódfejtés” után Szabó T. Anna vállalta magára e nemes feladatot. Neki is meg kell birkózni Leontes, szicíliai király feleségének, Hermionénak élő-szoborként való „újjászületésével”, a férjéhez, illetve lányához, Perditához való viszonyának nyelvi allűrjeivel. Akkor még nehezebb az értelmezés, ha egy szereplő szokatlan némaságával mélyíti az űrt korábbi erényes, izgalmas nyelvezettel megszólaló, cselekvő énjéhez megjelenéséhez képest. E darabban az igazság az idő leánya.
A hallgatóság kellőképpen elfáradt szellemét rendszerszemléletével Szőnyi György (a Magyar Shakespeare Bizottság kooptált tagja, SZTE-BTK) segített felfrissíteni. Szintetikus zárószavaival feloldotta a hallgatóság kételyeit. Shakespeare évszázadai és a rendszertan című előadása megerősítette elgondolásomat, amely szerint a rendszerekben való gondolkodás racionalista alapokon erősíti a tudatosságot, viszont a túlzott dogmatizmus gyengíti. Ideológiagyártás minden kultúrtörténeti korban szükséges. Azt azonban látni kell, hogy a természettudományok pozitivista megoldáskeresésével szemben a szellemtudományok (értsd bölcsészet) elsősorban didaktikusságra, megtartásra, újraértelmezésre törekszenek. Mindig születnek újabb és újabb elméletek, amelyek szándéka a kategóriateremtés. A színház esetében ez a decorum (színházi viselkedéskultúra), amelyet az indecorum követ, és ezek pluralista megközelítésben ismétlődnek, amíg nem lesz újabb szintézis, konklúzió. Minden színház, színész, rendező értheti másképp az adott darabot, a recepcióváltozást a korszakváltás indukálja. Ennek megfelelően mindenki mást tart fontosnak, más szövegrészt fog kihúzni és egészen extrém értelmezéseket fog színpadra állítani (http://www.gyulaihirlap.hu/419-romeo-es-julia-pekne-modra-liszterzekenyeknek-is).
Összefoglalóan azzal lehet érvelni, amit előadásában Nádasy Ádám hangsúlyozott: „Mindegy mennyi és milyen mazsola kerül a pörköltbe, csak jó legyen.” Nekem rendkívül ízlett.
