Keresés


csak pontos egyezésekre
Keresés: oldalakon dokumentumokban, lapszámokban
Archívum
Gyulai Hírlap Archívum

Gyulai Hírlap - Deák Bill Gyula pontosan emlékszik minden gyulai koncertjére

Összes cikk - fent (max 996px)
  A  A  A 
GYULAI HÍRLAP • Csomós Éva • INTERJÚ • 2014. november 09. 15:00
Deák Bill Gyula pontosan emlékszik minden gyulai koncertjére
Deák Bill Gyula: Csak teszem a dolgom, és próbálok emberséges lenni
A blues hazai királya, a legfeketébb hangú fehér énekesként ismert Deák Bill Gyula 44 éve szórakoztatja rajongóit. Gyulán is számos alkalommal megfordult már, de még a 20 évvel ezelőtti koncertjeire, sőt, azok szervezőire is pontosan emlékszik. Elképesztő hangja mellett Bill kapitány fő ismérve közvetlensége, és hogy minden koncerten egyforma intenzitással és tisztességgel játszik, legyen az klubkoncert vagy épp egy fesztivál. Legutóbbi látogatásakor beszélgettünk.
Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba

Nem teszek különbséget, én minden koncerten egyformán odateszem magam, mert maximalista vagyok. Persze nem mindig tudjuk minden alkalommal az összes tervezett dalt eljátszani, de igyekszünk a közönség elvárásaihoz igazodni. Nagyszerű fiatal zenészekkel dolgozom, ők mind a Kőbányai Zeneiskolából jöttek, amit a Póka Egon barátom vezet, és amúgy is egy jó iskola. Póka Egon szintén kőbányai gyerek volt, annak idején ő hívott a Hobóba énekelni, eleinte csak vendégként léptem velük színpadra, aztán ott maradtam. Majdnem alapító tag is lettem, hiszen a megalakulásuk után csak két-három hónappal később kerültem hozzájuk, de hat év lett belőle. Büszke vagyok arra, hogy én vagyok az egyetlen, aki a zenekarból eljött, mert mindenki más ki lett dobva. Engem nem dobtak ki, ráadásul akkor jöttem el, amikor a legjobban ment a szekér. Elég szomorú időszak, és hát muszáj is volt.

– De azóta ez az akkori konfliktus már rendeződött…

Persze, ma már semmi probléma nincs közöttünk.

– Sőt, úgy tudom, hogy egy Hobo-Bill kétszereplős színdarab is elkészült.

– Hobo írta, már régóta készen van, csak eddig félre volt rakva, mert mindig közbe jött valami más. De alakulnak a dolgok, remélem, hogy ősszel lemez is lesz, annak ellenére, hogy ez manapság elég nehéz, mert az internetről mindent letöltenek, így a lemez most nem üzlet, de nem panaszkodhatok, mert még mindig van egy olyan réteg, aki a mai napig megtisztel azzal, hogy megveszi a lemezeimet, és ennek nagyon örülök. A jubileumi koncert DVD is bearanyozódott, az eggyel korábban megjelent lemezem pedig platina lett. Ezek az eladások persze nem csak engem igazolnak, hanem azokat a dalszerzőket is, akikkel ezeket a lemezeket készítettem.

– Sokféle összetételű szerzőgárda jegyzi a Deák Bill Blues Band lemezeit.

A legutóbbi lemezeket Koltay Gergővel csináltuk és rengeteg vendégzenésszel, korábban Hoboval, de Horváth Attilával is nagyon jól dolgoztunk együtt. A Hatvan Csapás albumra Csillag Endre, Hirlemann Berci, Koltay Gergő és persze a Republicos Patai Tamás is írt. Szerintem épp ettől a sokféleségtől lett olyan jó az album, nagyot is robbant.

– Azt lehet sejteni, hogy melyik dal, lemez válik mérföldkő jelentőségűvé?

Nekem az egész életem mérföldkövekből áll, úgyhogy nem nagyon törődöm ilyesmivel, csak teszem a dolgom és próbálok emberséges lenni. Ez az alapja a dolognak, amit az emberek pontosan éreznek. Mielőtt a Hobo Blues Banddel ismert lettem, számos zenekarban játszottam a Loydtól kezdve a Syriusig. Nagyon sok helyen voltam session vendégzenész, sokszor jammeltünk Orszáczky Jackiékkel, vagy épp a Tátraiba szálltunk be. Az István, a király kapcsán pedig már az egész ország tudta ki vagyok. Oda Vikidál Gyula és Nagy Feró által kerültem be, akik már előttem felénekelték az anyagaikat, és amikor a stúdióban meghallottam, hogy hogyan szólnak azok a dalok, rögtön kiderült, milyen magasan van a léc, és hogy nekem is nagyon oda kell tenni magam, hogy ne valljak szégyent. Úgy gondolom, jól helytálltam. De engem akkor sem, és azóta sem foglalkoztat, hogy sztár vagyok-e vagy sem. Én egyszerűen csak örömet szeretnék okozni az embereknek, és erőt adni nekik ahhoz, hogy ne keseredjenek el, mert a maga területén mindenki bejárhat egy sikeres utat. Én is tíz évig hányódtam, mielőtt az első átütő siker bejött. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de Magyarországon ilyen hang nem volt és nem is lesz soha, mint az enyém.

– Ha már a hang így szóba került, volt olyan idő, amikor az operaénekesi pálya lehetősége is felmerült.

Három hónapig jártam énektanárhoz, de otthagytam, mert mindenáron azt szerette volna, ha az erős hangom és a nagy hangterjedelmem miatt operaénekesként tanulok tovább. Az opera műfaját tisztelem és becsülöm, de távol áll tőlem, hiszen én nem operaénekes vagyok, hanem bluesista. Az operaénekeseket mindettől függetlenül nagyon tisztelem és szeretem, Pavarotti, Mario Lanza, Enrico Caruso ma is nagy kedvenceim, de technikailag is nagyon különbözik a két műfaj, az operaéneklésben nincsenek olyan trükkök, fortélyok, amiket át lehetne venni és alkalmazni a blueséneklésben..

– A blues énekléséhez a hangi adottságokon és a technikai ismereteken túl még egyfajta sors is tartozik.

Olyan élethelyzetbe kell kerülni, amitől hitelesen törhet felszínre az emberből. Aki nem szenvedett eleget, az nem is tud jól bluest énekelni. Én 11 évesen elvesztettem a lábam, mindenféle bajom volt, öngyilkos akartam lenni, de hála a jó Istennek, nem sikerült. A Jóisten valamelyest kárpótolt ezért a dologért, adta nekem ezt a hangot. Azt mondják, hogy az angyalkák mindig fogják a kezemet, mert az infarktusom – amin nemrég átestem - neve özvegycsináló, mert az ember bármikor, váratlanul meghalhat tőle úgy, hogy egyszer csak összeesik vagy elalszik. Azóta megpróbálok odafigyelni kicsit, nem zabálok annyit, fogytam húsz kilót, súlyzózni, tornázni is szoktam, kijárok, sétálgatok. Vagyis a jó blues-énekléshez belülről is kell a mondanivaló.

Voltak időszakok, amikor hosszú évek teltek el új lemez megjelenése nélkül. A Mindhalálig blues és a Bűnön, börtönön, bánaton túl között hét, a Bill kapitány blues cirkusza és a Hatvan csapás között szintén hét év szünet van. Kétlem, hogy ne lett volna mondanivaló…

Így alakultak a dolgok. Akikkel akkoriban dolgoztam, nem terveztek lemezt. Később beszéltem erről Koltay Gergővel, és megcsináltuk a Hatvan csapást. Minden munkámra büszke vagyok, de soha nem vagyok magammal megelégedve, mert mindig jobbat szeretnék. Miközben ugyanaz az ember maradtam, mint aki 30-40 éve voltam, és ezt az emberséget és közvetlenséget a közönség is pontosan érzi. Aki egy koncert után odajön hozzám, sosem küldöm el, nálam ilyen egyszerűen nincs. Ez pedig nagyon sokat számít.

– Ez a hozzáállás mindig ilyen volt?

Engem így neveltek. Azt mondta anyám és apám, hogy minden körülmények között maradjak ember. Meg volt egy nagyon-nagyon híres barátom, aki nagyon jó, ha nem a legjobb zenész volt Magyarországon, a nagy Syriusban játszó Orszáczky  Miklós „Jackie”, na és Radics Bélát is imádtam, nekik nagyon sok kötődést, zenét és szakmai fejlődést köszönhetek.

– Ők emberileg is példák voltak?

Nekem nem kellett, hogy példák legyenek, jól zenéltek, azért játszottunk együtt, én meg jól énekeltem, azért játszhattam velük. De igen, nagyon jó emberek is voltak. Vittek magukkal mindenhova. A vasöntödében - ahol akkoriban dolgoztam - műlábbal toltam a talicskát, és amikor vége volt, hívtak, hogy menjek velük ide-oda. Mondtam, hogy nincs pénzem, mire ők: „Mit törődsz vele, nem ezt kérdeztük”, és állták a számlát. Nagyon sokat köszönhetek nekik. A "Bill" nevet például Radics adta nekem. És úgy énekelt, hogy én olyat azelőtt még nem hallottam. De játszottam együtt Szakcsi Lakatos Bélával, Kőszegi Imrével, Lakatos Bögöly Bélával, Babos Gyulával is. Nem akármilyen névsor, ugye? Magyarországon sokan elfelejtik, hogy honnét indultak, de én nem fogom. Sokszor hívtak mulatós műsorokba, főzőműsorokat meg tehetségkutatókat se vállaltam, ment már nekem sokkal rosszabban, akkor sem adtam el magam, most sem teszem.

– Fontos, hogy az ember hű maradjon önmagához.

Persze, attól működik, hogy én nem fogom eladni magam, mert én nem fogom szembeköpni magam. Ismerek olyan zenészeket, akiknek van egy önálló koncertjük, a nézők már nem mennek be rá, mert elfordultak tőlük. De ez az ő dolguk, engem nem érdekel, nekem vannak értékeim, ez a lényeg. Élő zenét játszom, szívből, a színvonal pedig a kezdetektől fogva a mai napig tartva van. Ezt a gyulai közönség is igazolhatja, mert annak idején Kiss Janiéknál a 48-as klubban is nagyon jó bulikat adtam.

– Mi adja hozzá ezt a kimeríthetetlen erőt?

A közönség borzalmas nagy erőt ad. Olyat, amitől állandóan fel vagyok dobva. Még ha egy-egy koncertre fáradtabban is érkezünk, amint felmegyek a színpadra, minden megváltozik. A színpadról le kell jönnie annak az erőnek, szeretetnek és tiszteletnek, amit én adok. Mert nekem már az megtiszteltetés, ha eljönnek a koncertre és ott jól érzik magukat. Jó örömöt szerezni, és ők is örömöt szereznek nekem. Nagyon büszke vagyok arra, hogy abból élhetek meg, amit szeretek, de csak addig akarok színpadon maradni, amíg jó hangom van és bírom erővel. De még bírom.

 

Névjegy

Deák „Bill” Gyula a kőbányai Sztár együttesben külföldi dalok éneklésével kezdte pályáját, később mint jazzénekes a Napsugár, a Wanderers és a Loyd együttes tagja volt.

A Hobo Blues Bandben 1979-1985 között énekelt, majd szólópályára lépett.

A zene mellett színházi feladatok és filmszerepek is megtalálták. Fellépett az István, a király című rockoperában: Torda, a Táltos szerepében, majd az Itt élned, halnod kell; a János vitéz; a Jézus Krisztus szupersztár; az Attila, isten kardja; a Zúgjatok harangok és a Költő visszatér című zenés színpadi produkciókban is szerepelt. Filmek közül a Kopaszkutya és a Könnyű testi sértés című filmekben játszott.

 

Fotó: Gyulai Hírlap - Rusznyák Csaba
GYULAI HÍRLAP • 2014. november 09. 15:00
Deák Bill Gyula: Csak teszem a dolgom és próbálok emberséges lenni
Összes cikk - lent (max 996px)
A rovat friss cikkei
A Gyulai Hírlap legfrissebb cikkei
Cikkek keresése az online archívumban
Bannerfelhő (max 165px)