Igazi kuriózum, hogy színvonalas Macbeth-előadásokban bővelkedik a gyulai nyár, melyek közül talán a Szentpétervári Balti Ház Fesztivál Színház előadása emelkedik ki leginkább, ami július 11-én a Gyulai Várszínház szervezésében az Erkel Ferenc Művelődési Ház színpadán volt látható. A zárt tér indoka nem a kétséges időjárás, hanem a zsinórpadlás megléte volt, az pedig már csak érdekes háttéradalék, hogy a nagymester tragédiáinak utolsó darabját eredetileg is zárttéri előadásra szánta, korszerű színpadi gépezetekkel - amit leginkább a másnapi, beregszászi produkció teljesített -, itt mindössze néhány keresztbe feszülő rúd alkotta a színpadképet.
Már a kezdés előtt a nézőtéren szelíden gomolygó füst fogadta a nézőket, a nehéz félhomályból hosszú perceken át előmerészkedő szereplők lassú mozgása pedig a ráhangolódást teremtette meg, és az első szó is csak nagy sokára hangzott el, suttogva, alig hallhatón. Ám már ebből is világosan érezhető volt, hogy a skót történet valódi, orosz lelkületű bemutatása látható, hiszen a jelentéktelen díszlet nem a cselekmény ábrázolását helyezi előtérbe, hanem az érzelmeket, melyek közvetítésében a színészi játék dominál, több ponton párhuzamosan, mintegy egymásra vetítve érzékeltetve a lelkiállapotokat.
Persze, ahány feldolgozás, annyi értelmezés, az azonban mindegyikben közös, hogy ez a darab sokat tud az örvényként berántó hatalmi mechanizmusról, a világ kizökkenéséről és egyben helyreállításáról, amin keresztül kicsit mindenki önmagára is rálát. A világhírű belga rendező, Luk Perceval ezúttal a férfi-nő kapcsolatába háromszögként belépő hatalomvágyat állította a középpontba. Olyan emberekkel, akiket ellenállhatatlan vágyuk árulásba és vérontásba taszít, és akiket cselekedetük után a lelkiismeret és a babonák látomásai kísértenek.
Azonban nem csak a díszlet, a kellékek is egyszerűek, mintegy utalásszerűek voltak, ami nem csak Luk Perceval, hanem a teljes orosz színjátszás sajátja, hisz ábrázolásként elég egy-egy papírkorona, műanyag vödör, és gyilkos tőrnek is megteszi egy borosüveg.
S ugyanígy nem terelődött el a figyelem a lényegről a szereplőket illetően sem, hisz a kisebb karakterek csak mintegy statisztáltak Macbeth (Leonid Alimov) monodrámájában, aki III. Richárdhoz hasonlóan zsarnoki és trónbitorló, bátor és kegyetlen, vértenger árán jut a trónhoz, de Richárddal ellentétben olyan bűnöző, akinek van lelkiismerete, és aki épp félelmei és vonakodása által válik emberivé. Mindezt egy olyan nő mellett (Maria Suliga), aki céljuk elérése érdekében képes figyelmen kívül hagyni a tett kegyetlenségében rejlő árulást, és aki ennek ellenére sem teljesen embertelen, hisz sötét erők segítségével igyekszik elnyomni magában a belső tiltakozást.
E lelki folyamatok összképi megjelenítése erősen hatott a gyulai közönségre, hisz míg mi leginkább egy képzeletbeli negyedik falon át kukucskálva figyeljük a ránk többnyire ügyet sem vető szereplőket, addig az orosz társulat tagjai fittyet hánytak ezekre a képzelt korlátokra, és a teljes nézőteret bátran belakva mentek a nézők közé, beszéltek hozzájuk és közlekedtek az oldalsó és a hátsó kijáratokon.
A függesztett rudakkal a mozgásterületet geometrikusan tagolt puritán szín semmit sem ábrázolt, csak a tér illúzióját szuggerálva nyújtott lehetőséget az egymással szorosan összefüggő színészi játékra, aminek mozgásbeli szépsége már meghaladta a színjátszás formavilágát, hisz minden egyes gesztusa annak az összetartozásnak a dekoratív képét mutatta, amiben mindenki csak kollektív öntudattal rendelkezik.
Ez jól kidomborodott a boszorkák koreográfiájában, akik (a férfi nézők örömére) a megszokott létszámot duplázva és csupaszon, földig érő hajjal jelentek meg, és ha ezt a szuggesztív erőt a szláv lélek megmutatkozásának tekintenénk (hasonlót láthattunk a kijevi DAH Színház Előszó a Macbethez című 2005-ös előadásában), sürgősen meg kell említeni a német Ted Stoffer koreográfus szerepét, és azt, hogy ebben a művészi megnyilvánulásban az orosz és a német színház közös tőben gyökerez.
A közös munka intenzív érzése, minden ember összetartozásának állandó, bensőséges tudata ugyan az orosz színjátszás legjellemzőbb jegyei, de hogy a szerepben töredékesen megnyilatkozó alak egész lelkisége élni tudott a színpadon, az már együttesen volt orosz, belga, német és magyar eredmény. Hiszen a néző tudja, hogy az érzéstartalom szuggesztív kivetítésében lát egy egységes művészi megnyilatkozást, ahol a vonalak a káoszból a rend felé futnak, mint ahogy azt is, hogy a színjátszás hű tűkre a társadalmak lelkiségének.
Az orosz nyelv érzelmekben és hangerőben szélsőséges hangzása (Malcolm Nikita Kudrjavcev szép orgánuma), a Szabó Lőrinc fordításának felhasználásával készült magyar felirat, Lothar Müller és Pavel Mikhejev zenei munkája örvényként rántotta két órára sajátos világába a közönséget, amit a nagyérdemű hálából több mint hatszoros visszatapsolással és állva ünnepléssel köszönt meg.
