Ki ez a Shakespeare? S ha az, akkor miért mondják Sekszpirnek? És mit keres itt Gyulán? Minek belőle ennyi? Jónéhányszor elhangzottak ezek a kérdések az elmúlt években.
10 éves a Shakespeare fesztivál. Érdemes erről szólni.
Nos, hát ezekre a kérdésekre nem könnyű a válasz. Az nagyjából biztos, hogy az illető 1550 és 1616 között élt és alkotott. De ki volt ez a mániákus író? Egyáltalán elképzelhető, hogy 37 drámája és 154 szonettje, elbeszélő költeményei egyetlen ember művei?
Az mindenesetre biztos, hogy amióta ember él a földön, éltek olyan gondolkodók - mondjuk lángelmék - akik meghatározóak voltak az emberiség történetében. Lehet róluk nem tudni, de ez nem számukra szomorú. Vannak közöttük vallásalapítók: Jézus Krisztus, Mohamed, Buddha, Konfuciusz, felfedezők és feltalálók: Caj Lun, Newton, Gutenberg, Kolumbusz, Einstein, uralkodók és hódítók: Augustus, Nagy Sándor, Napóleon, Washington, művészek, festők, írók, zeneszerzők: Michelangelo, Beethoven, Van Gogh, Shakespeare.
Akárkiket szólítunk elő a történelem árkádjai alól, ezt az elsőnek és utolsónak említett embert, ezt a bizonyos Villiam Shakespeare-t azok között kell emlegetni, akinek a nevét és művét minden földi embernek illik ismerni. Pedig csak író, s ami még ennél is rosszabb, színész volt. Vagy mégse? Ha hinni lehet a történelmi pletykáknak, akkor W. S. nem azonos azzal a W.S.-el, aki Stratfordban született 1564-ben, és ott is halt meg 1616-ban. Ráadásul ezek az adatok nem azonosak az általam előbb leírtakkal. Aki előtt ennyi álca mutatkozik, azzal már pusztán ezért is érdemes foglalkozni. Nem kisebbíteni akarom a halhatatlan érdemeit, ámde vannak, akik állítják, hogy ezt a nevet Oxford 17. lordja Edward de Vere használta álnévül. Méltóságon alulinak számított ez a szakma a felsőbb körökben. Az viszont bizonyos, hogy valakit valakik játszottak a színpadon, abban a ma is ismert Globe-ban, s ez a szerző korában is példátlanul népszerű volt. A mese 450 éves. Az eltelt időben kutatók ezrei foglalkoztak a rejtvény megfejtésével. Egyet biztosan állíthatnak, akárki volt, az emberiség alighanem legnépszerűbb betűvetői közé sorolandó. Az a körömpiszkára is kényes ember, aki ezek után föl meri még tenni a kérdést: minek Gyulára ez az angol irodalmár, tegye. Tudni fogja, hogy az illető a világ minden tájegységén ugyanúgy otthon van, mint Gyulán.
A második kérdésre ennél könnyebb a válasz. A kutya miért mondja, hogy vau? Mert mi emberek utánozzuk őt. A válasz tehát: arrafelé így ejtik ki ezt a szót.
A harmadik válasz is pofon egyszerű. A emberiség több száz népének nyelvén arról mesélnek a történetmondók, amiről W. S. Honnan merített volna, ha nem a valóságból? Az örömeinkből, az álmainkból, a bánatainkból, a tragédiáinkból. A hétköznapiak tetteiből, a hősök tetteiből, a meséinkből, a fantáziáink költeményeiből, érzéseinkből. Tehát mi vagyunk ott a színpadon, ha tetszik nekünk, ha nem. Ha nem angolul, akkor a mi gyönyörű nyelvünkön, magyarul. Arany, Petőfi nyelvén, Babits, Kosztolányi nyelvén, Nádasdy, Varró nyelvén. Mert ők mind fordították. Angolból magyarra. Csakis érettünk.
Legnépszerűbb hősei, Hamlet, a bosszúállásra ítélt filozófus, a népmesék hőse, Lear király, a birodalmát herdáló király, a boszorkányos jövendőben mértéktelenül bízó, telhetetlenül magabiztos Macbeth, a nagyravágyó, gátlástalan, gyilkológéppé változó önkényúr: III. Richárd, a léprecsalt szerelmes, Othello, a szépre, jóra fogékony, a művészet göröngyös útjain botladadozó mesteremberek mind, mind mi vagyunk, emberek. Ne persze nem igaziból, látszatra.
Az idei esztendő sorozathőse Macbeth, ez a skót történelmet, rémmesébe feldolgozó királydráma, csak annyiban különbözik a népmesétől, hogy nem szájról szájra jár, hanem egy este, egy színpadon, egy változatban látható, hallható. Az első változat a Maladype Színház Macbeth/Anatómiája.
Azt sejthetjük, hogy Patkányországban járunk, hiszen a névadó szobra fogad bennünket, s hogy nem nagyot tévedtünk, azt az utolsó jelenet szintúgy visszaigazolja, amikor a förtelem tetőzésére valódi patkányok lepik el a színpadot. Szerencséje a hatalomért mindenre kész főállatnak, hogy miután a lelkiismerete felzabálta, testi valóját már nem önmaga zabálja fel, hanem az a patkányokra marad. Amúgy emberfélék mászkálnak ide-oda a színpadon, hol levetkőzve, hol félig öltözötten, s egy kiváló zenész (Szűcs Péter Pál) fest a szöveg alá surrogóan félelmes kíséretet. Ettől még a shakepeare-i borzalom nem érint meg bennünket. Pedig az aljasság teljessége, s a fura módon elemeire bomló lelkiismeret igen színes kavalkádot kínál az extremitásra különösen fogékony rendezőnek (Balázs Zoltán). Tévedhetek, de a színészei (Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos, Petrik Andrea, Tankó Erika) is csak a patkánycsontvázat játszották körbe, s nem a játékuk, hanem csak a szavaik utaltak a bennük zajló, felöklendezett lelkiismereti gondokra. Nem volt egy felemelő színházi este.
Aki gazembernek készül, dobja sutba lelkét. Előbb-utóbb úgyis erre kényszerül. Ennyi a tanulság.
