– Emlékszel még arra, mikor játszottál itt először?
– Az énekes madárban. Nem is, a Noszty fiú esete Tóth Marival darabban.
– Én tudok egy harmadikat, egy még korábbit, Carlo Goldoni Csetepaté Chioggiában, még 1994-ből.
– Igen, a tószínpadon játszottuk, Toffolo voltam benne, és beleestem a tóba, arra is emlékszem. Még a próbán se mutattam be ezt az ötletemet, de az előadáson sikerült, megfürödtem benne. Tényleg, ezt el is felejtettem. Pedig sokat játszottam itt, ezért is örültem annak a felkérésnek, hogy a meghívásos drámapályázat két darabját (Nagy András: Véghely és Wodianer-Nemessuri Zoltán: Kegyelem) felolvasószínház formájában tálaljuk. Ehhez a Pesti Magyar Színház társulatából választottam kollégáimat, akikkel épp arról beszélgettünk, hogy e három darab ismeretéből mostanra összeáll egy olyan kép, amiből tudnánk írni egy szakdolgozatot.
– Ennyire megragadott ennek a kornak a helytörténete?
– Igen, nagy történelem imádó vagyok, így nagyon érdekel ennek az egésznek a lélektana, a stratégiája, összevetve az egri várban párhuzamosan történtekkel. Elég csak ránézni erre a várra, ez az ablaktalanság, ez a kis kapu, az egész kinézet sugallja, hogy katonai és stratégiai szempontból épült és nem az esztétikai cél volt a meghatározó.
– A darabok olvasása közben is megelevenedett benned a gyulai vár?
– Feltétlenül, mert ennek a várnak a hangulatát ismerem egy ideje, minden sort láttam magam előtt, így egyértelműen kötöttem. Kerecsényiről ennyit nem tudtam, és nagyon érdekelt a vár feladásának oka, amivel mind a három darab elég keményen foglalkozik, érdekes módon elég különbözően. Az is érdekes, hogy mindhárom úgy foglalkozik Gyulának ezzel a korszakával, hogy egyértelműen bántja Gyula városát, mert itt zsoldosoktól kezdve németekig különböző etnikumok gyűltek össze a várvédelemre, de a gyulai lakossággal egyik darab sem bánik kesztyűs kézzel, sőt. Vádolja őket, gyávának, többszínűeknek tartja őket – már rég elmenekültek, de minket számoltatnak el, ha visszajönnek, hogy miért van romokban a vár? - meg egyebek, ez is érdekes. És az a kép is most kezd összeállni bennünk, hogy ez nagyon izgalmas, végletekig feszített történelmi időszaka lehetett Gyula városának és a várnak, de Magyarországnak és az európai politikának is. Hogy itt mi történt, szerintem sokkal bonyolultabb képlet, mint az egri történet.
– Azt vallod, hogy a színészet csak nagyon lassan és nehezen szivárgott be az életedbe, mostanra azonban annál inkább jelen van, hiszen tanítasz, rendezel, játszol és a leghálátlanabb oldalát is gyakorlod: igazgatsz. Gondoltad valaha, hogy az önmagában is nehéz színjátszás mellett egyszer ezt a terhet is magadra veszed?
– Álmomban nem. Én nem vagyok egy messzemenőkig mindent túltervező ember, de ha jön valami, akkor arra nagyon ráharapok, mert amit vállalok, azt maximálisan végigviszem. Így jött az igazgatás is, ami egy nagyon fura, kemény, felelősségteljes és érdekes kalandja az életemnek. „Mostohagyerek színházként" örököltem meg a volt Nemzetit, aminek szerepe nem volt, és még a mai napig sincs eldöntve, és nagyon nehéz pillanat volt, amikor ezzel szembesülnöm kellett. Több hónap éjszakáin át felépített évadtervezetet egy tollvonással húzni át, mert egész más irányból kell közelíteni, mert a pénz az pénz, nincs mese, az egy meg egy az kettő. Itt nincs művészet, mélylélektan, nincs ember, itt matek van, és számvitel van. Két kőkemény évad után sikerült az összes szerződést újratárgyalni, letisztítani és 2012 végére a színház szép lassan kimászott egy olyan kátyúból, amivel a 120 milliós örökölt adósságállományt ledolgozta.
– Ebben az a gyakorlatiasságod segített, ami eredendően él benned? Hisz eredetileg más pályát terveztél, faipari iskolát végeztél...
– Mindig szerettem a magaménak tudni valamit, és bár vonzó volt a családi példa, gyerekként megszenvedtük a bátyámmal, holott csodálatos volt, de sem egyszerű, sem átlagos gyerekkornak nem nevezhető, ám édesanyánknak és a nagymamának köszönhetően mégis szép volt. Gimnáziumba nem akartam menni, mert valamifajta szakmát akartam tudni a kezemben. Így lett belőle faipari szakközépiskola.
– Édesapád révén a környezetednek nem volt elvárása, hogy te is erre a pályára lépj?
– Nem, egyáltalán nem, ráadásul azért volt boldog gyerekkorom, mert mi nem voltunk se öltözőgyerekekként, se művészgyerekként kezelve, se az otthoni légkör, se a szüleink mentalitása nem engedte volna ezt meg. Édesapám pláne, de édesanyám is nagyon keményen fogott minket, és viszonylag hamar lettünk önállók, csináltunk magunknak vacsorát, mosogattunk is, meg minden. Aztán az életem során – úgy alakult, hogy elvált ember vagyok - későn találtam meg azt a családi hátteret, ami most már megvan a nevelt fiammal és kétéves gyermekemmel, valamint párommal, Auksz Évával, de én hosszú ideig éltem egyedül. Bárki járt nálam, nem hitte el, hogy egyedül viszem a háztartást, mert tisztaság és rend volt, mosogatni, vasalni és gombot varrni is tudok, vagyis mindent, ami az önellátásról vagy bárkinek az ellátásáról szól. És ez mind, ebből a gyermekkori önállóságra való nevelésből van.
– Mégis, mi volt a döntő pillanat a színjátszás felé, hiszen a főiskolára elsőre felvettek.
– Valahol ott a titok, hogy hatodikban Moliere Kényeskedők című darabját játszottuk, amiben bátyám volt a főszereplő, én pedig egy szolga, három mondattal. A szerep szerint bátyám lekevert egy marha nagy pofont – amiben az összes testvéri viszony benne volt – és arra az érzésre emlékszem, hogy a tornatermi padokon ülve a nyolcadikos lányok és az egész iskola engem nézett, rajtam röhögött, és engem sajnált. Valahol ez az egész színház és a színészet lényege, titka, ez az érzés, hogy ez a figyelem nekem jó. Ennyi az egész. Nem több. Ha ezt valaki megérzi és ha ebben jól érzi magát, ad neki annyit, hogy erre egy hivatást fel tud építeni, tehetsége, kitartása és szorgalma is van hozzá, az már szinte elég is. A faipariban már kiharcoltam a színjátszókört. Kaptunk egy osztálytermet, az asztalosok színpadot ácsoltak nekünk és az összes suliünnepség a miénk volt, azt csináltunk, amit csak akartunk. Nagyon-nagyon jó élet volt, akkor jöttek az első filmforgatásaim is, de azok is csak mint munka maradtak meg emlékként bennem, amikre mindig casting által kerültem. Tehát nem úgy, hogy ezután életemet és véremet...
– ...akkor talán az, amit a nagy elődök, édesapád és korosztálya képviselt? És aminek hiányát biztos látod a mai tanítványoknál.
– Jaj, nagyon. Nagy szakadékok vannak. Én az egyik olyan szerencsés színészgenerációhoz tartozom, amelyik még az összes színházi „bölényt” kikaphatta, és az életem úgy alakult, hogy ki is kaptam. Tolnay Klárikától kezdve Mensáros Lászlóig, Bessenyei Feri bátyám, Kállai Feri bácsi, Agárdy Gabi bácsi, Sinkovits Imre bátyám, és még sorolhatnék egy csomó-csomó embert, mert nagy ajándék ez ilyen értelemben, ugyanakkor nem volt könnyű velük, viszont ízig-vérig szakmából és mesterségből voltak. Nagyon nehéz emberek voltak, dehát nehéz ember nélkül nincs színház. Egy csomó mindent el lehetett tőlük lesni, közös levegőt szívni velük, így belénk ivódott az, ami az ő bőrük alatt van. Aztán Szakácsi Sanyi életem egyik legnagyobb barátsága – ő sajnos elment –, Iglódi István barátsága, aki osztályfőnököm volt, és később igazgatóm és főrendezőm is, aztán ő gondolta úgy, hogy vegyem át az igazgatást a Pesti Magyar Színházban. Valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy ezeket a mestereket és iszonyatos támaszokat, mankókat, izgalmas töltekezéseket megadta. Mindig kijöttem még a nehezebb emberekkel is. Néha csak hallgatni kellett mellettük – és semmi mást. De valószínű, hogy valahol én is ilyen anyagból vagyok. Ismerem ezt a légkört, de egy idő után a Jóisten mindig úgy döntött: „Jó, ennyi volt, elveszem. Azt amit te most őtőlük kaptál, tessék egyedül vinni tovább”. Valahogy mindig úgy alakult az életem, hogy egyedüllétre kényszerültem azzal a batyuval elindulni, ami viszont mindig megtöltődött.
– Nem nagyon látni hasonló anyagból lévő szakmai társakat melletted.
– Ilyen értelemben az ember tényleg nagyon egyedül jár, de hiányzik, mert mindig azt tapasztalom, hogy ezeket a csomagokat, ezeket az iszonyatos tartalmakat egyedül kell cipelnem. Esetleg jön új társ, de aztán megint eltűnik, és akkor rá kell ébredjen az ember, hogy végül mégis egyedül marad vagy egyedül van.
– Azt mondtad korábban, hogy Magyarországon nagyon nagy színházi kultúra van, a lakosság több mint fele volt már színházban, és olyan kultúra hagyományozódott ránk, amitől a magyar ember ért a színházhoz és érzékeny is a színházra. De azt is mondtad nemrég, hogy magaskultúrával ma már nagyon nehéz megtölteni a nézőtereket.
– Amivel nincs is semmi baj, volt már ilyen a magyar színháztörténetben, biztos vagyok abban, hogy ez a mostani időszak is el fog múlni, és jön helyette másik. Ez az egész kis ország egy olyan helyen van, ahol mindig volt valami ellen, vagy valami érdekében művészetet csinálni, létezni, tükröt tartani. Ez egy alap, hogy egy ilyen furcsa közegben vagyunk, és ez minket motivál, ami jó. Ehhez hozzátartozik, hogy szerintem a közép-európai egy keleti lélek, ami máig meg van, és meggyőződésem, hogy nem is lehet, és nem is fog sikerülni kiveszni hagyni. Ezt nem csak gondolom, hanem tapasztalom is. Óriási szám, nagy és értékes átlag, hogy a mai magyar lakosság több mint fele járt már színházban. Abban is biztos vagyok, hogy a színház azért örök történet, mert mindig is volt, és míg az ember létezik, mindig is lesz. És a jó színház lényegét tekintve nem pénzkérdés, hanem játszók és nézők kérdése, amihez nem feltétlenül kell pénz. Nézők vannak és játszók is vannak, mi itt probléma? Persze, vannak problémák. De ezt az igényét ez az ország, ez a nép soha nem adta még fel, és szerintem most sem fogja, lehet, hogy átmenetileg a minőség vagy a valódi cél és valódi feladatok kicsit háttérbe szorulnak, de ez is el fog múlni.
