Miközben éljük a hétköznapi életünket, s járjuk az utcákat, olykor-olykor rácsodálkozunk városunk impozáns, gyönyörű épületeire, élvezzük a történelmi belváros ódon hangulatát, s büszkék vagyunk a múlt szép örökségére. Múltunk nemcsak gazdag, de fordulatos is volt. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a 129 éves török uralom után, maradtak-e török-kori emlékek, s ha igen, miért nem látjuk azokat? Eszünkbe juthat az is, hogy a napokban volt éppen 317 éve annak, hogy az oszmán török birodalomból Gyula elkezdte a visszatérést Európába. A keresztény seregek visszafoglalták a várost és a várat Mohamed népétől. A hódoltság és felszabadulás sok-sok, fordulatban gazdag eseményéből – az évforduló előtt is tisztelegve – néhány városnézésünk során felbukkanó kérdésre kívánok válaszolni.
Az 1541-ben három részre szakadt Magyarország, török által elfoglalt hódoltság határát gazdasági – katonai – vallási és személyes indítok alapján a „világhódító” szultán mindenáron ki akarta szélesíteni. Az 1566-ban Szigetvár ellen harcoló Szulejmán a döntőnek szánt támadást augusztus 29-re tűzte ki. A naptól – babonás rajongásában – biztos sikert remélt, hiszen öt fényes diadala fűződött a számára jeles dátumhoz: Nándorfehérvár bevétele 1521-ben, Rodosz szigetének elfoglalása 1522-ben, ez a nap hozta meg számára a győzelmet a mohácsi csatamezőn 1526-ban és augusztus 29-én vonult be a meghódított Budára1529-ben, de 1541-ben is. Akkor az ostrom nem sikerült, s a támadás után hatnapnyi viszonylagos szünet állott be. Szeptember hetedikén, az ostrom harmincnegyedik napján Zrínyi és megmaradt 200 katonája a belső várba vonult vissza a nőkkel és a gyerekekkel. II. Szulejmán ekkor már halott volt, de a török katonákat a hadvezetés megtévesztette. A halott szultánt trónra ültették, bebalzsamozták, s Kuzu Ali aga karját a halott köntöse ujjába dugva integetett a végső, győztes harcba induló katonáknak, miközben Szokoli Mohamed nagyvezír elhúzta a szultáni sátor függönyét. A csel sikerült, az ostrom sajnos sikeres volt. Zrínyi „népe” és a vár elveszett.
Szigetvár ostromával párhuzamosan a török az Alföld délkeleti szegletében is támadott. A Marosig húzódó határt a Körösök-völgyéig igyekezett kitolni. Szándékainak útját a gyulai végvár keresztezte. Amíg Kerecsényi László,a dél-magyarországi főkapitány az Úr 1566. évében Bécsben próbált nagyobb segítséget keresni, addig Mágocsy Gáspárt nevezték ki ideiglenes főparancsnoknak a magyar végvárban. Saját állítása szerint alig tízezer forintból olyan állapotba hozta a várat, hogy már akkor védhető lett volna. Eközben rémhírek terjedtek a török közeledtéről és erejéről, aminek következtében a lakosság nagy része menekülni kezdett. Az elmaradt zsold miatt a katonák jelentős része is elszökött. A harcot vállaló gyulai vitézek eközben több, sikeres összecsapást vívtak. Június huszonötödikén megérkezett Kerecsényi László is, de már alig néhány napja maradt a felkészülésre. Kerecsényit sógora, Báthory Kristóf váradi kapitány próbálta rávenni arra, hogy adja át a várat az erdélyieknek, s akkor elkerülhető a török ostrom. Kerecsényi azonban hajthatatlan maradt. Talán a sikeres ellenállásban bízott? Nagyobb a valószínűséggel az késztette maradásra, hogy jelentős nagyságú várbirtokai a vár körül helyezkedtek el.
A török, Pertev pasa vezetésével július másodikán érkezetek meg a vár alá. Július hetedikén a gyulai vitézek felgyújtották a várost és visszavonultak a várba. A törökök csaknem az egész várat tönkretették heves ágyúzásaikkal, mígnem július tizenhetedikén, mert nem akart késlekedni, rohamot rendelt el. Délig folyt a véres küzdelem, a várt eredmény elmaradt. Kerecsényi szinte az összes tisztjét elvesztette, nappal harcoltak, éjszaka építkeztek. Többször megpróbálkoztak kirohanásokkal, de a veszteség akkora volt, hogy július huszonötödikén Kerecsényi László feladta a huszárvárat. Az ostrom tovább folyt. A magyar vitézek sikeresen verték vissza a rohamokat. Augusztus 15-ke körül Kerecsényi úgy ítélte meg a helyzetet, hogy tarthatatlan a vár, és mint főkapitány, önálló döntésének eredményeként nyolc napos fegyverszünetet kért. Ezt többen nehezményezték. De, 1566 szeptember másodikán, az ostrom hatvannyolcadik napján feladta a várat és az erődből kivonult az utolsó magyar védő is. Kerecsényi László Dél-Magyarországi főkapitányt Belgrádban rövidesen kivégezték.
A gyulai vár elfoglalásával szinte a teljes Körös-Maros köze elveszett, s az Oszmán Birodalom berendezkedett a területen. A vidéket a temesvári vilajethez csatolták, s az aradi szandzsákot megszüntetve létrehozták a gyulai szandzsákot, amely a gyulai, aradi, békési, zarándi és bihari „nahijére” tagozódott. Temesvárott a beglerbég, Gyulán pedig a bég volt az úr. Gyula ezután közel száz évig török végvár maradt, s míg a folyamatos harcok egyre pusztították a vidéket, a 16. század végén kezdődött tizenöt éves háború a vidék teljes pusztulásával járt.
A megfogyatkozott adófizetői létszámot a török hadúr a lakosság gyarapításával próbálta meg ellensúlyozni, ezért a Délvidékről hozott telepeseket az elhagyott falvakba. A vár és a város újraépült. A törökök két mecsetet és egy fürdőt építettek a városban, s már messziről látszottak a minaretek magasba törő tornyai.
A török ereje meggyengült, „szarvára apadt a félhold” mondták a korabeli krónikák. A keresztény seregek 1683-ban megindították támadásukat, és fokozatosan visszafoglalták Magyarországot. A Körösök vidékén csak az 1690-es években fordult úgy a hadiszerencse, hogy tervbe vehették a gyulai török vár bevételét. A harcokban ismét elpusztult a város és a vidék is. A magányos végvár, mint sziget elszakadt a török birodalom törzsterületétől. Megvédése reménytelen volt. A török helyőrség valamint a "szegedi határ erőd" parancsnokai, azaz Mehmed pasa és Huyn tábornok, december 21-én aláírták a megadási szerződést. A szerződést az év karácsonyán a császár ratifikálta, és így visszavonhatatlanul a keresztényeké lett a gyulai végvár. Egy hónap sem telt el, s a megszállók - 129 év után -, 1695. január 12-én (Scherer szerint január 18-án) elhagyták a várat. Feltétel nélkül kapituláltak, s némi várakozás után, amelyet az elszállításuk körüli nehézségek okoztak, végleg eltávoztak Gyuláról. A város és az egész vidék is felszabadult. A szabadság ára hihetetlenül magas volt.
A hajdani vármegye falvainak kétharmad része romokban hevert, magyar lakosságát hasonló arányban pusztították el a harcok. A császári szövetséges hadsereg a közvetlen hadszíntérről kitelepítette a lakosságot Hajdú-Bihar és Szatmár megyékbe, s a népesség további megcsappanását okozta a menekülés, elvándorlás is.
Gyula felszabadítását a szövetséges európai keresztény hadsereg német, osztrák, brandenburgi, bajor, hannoveri csapatai vívták meg a vár blokádba alá fogása révén. Mellettük, hasonló jelentőséggel, a magyar hajdú csapatok kiemelkedő küzdelmét kell nemcsak Gyula, hanem Békés vármegye egész területén kiemelnünk. 1685-től, Szolnok visszafoglalásától, amikor is a szövetséges csapatok a vármegye területére léptek, a hajdú katonaság halált megvető bátorsággal, óriási áldozatot hozva küzdött a török ellen. Voltak időszakok, amikor a blokád többségét a magyar hajdú katonaság tette ki. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a felszabadító hadműveletekben, a folyamatossá vált harcokban a konvojok ellen, a Maros-vonal védelméért, a Szent Liga hadserege mellett a magyar hajdúk oroszlánrészt vállaltak.
A 129 éves török uralom véget ért, s újra megkezdődhetett a magyarság önálló élete. De valóban önálló? A visszafoglalt területeket a bécsi udvari kamara kincstári igazgatás alá vette, s III. Károly magyar király 1715-ben visszaállította a megyei közigazgatást. Az így létrejött kettős (kamarai és megyei) közigazgatás 1720-ban szűnt meg, amikor a megye négyötöd részét Harruckern János György udvari hadiszállító kapta meg érdemei jutalmául.
Ezen a rendkívül elmaradott és elvadult vidéken kellett újra kezdeni az életet, s amikor 1714-ben az első települők, körülbelül húsz magyar család, megérkeztek Gyulára, s a város legmagasabb pontján, a mai plébánia környékén építették fel a házaikat.
A vár seregének soraiban rác és román katonák egyaránt vállaltak szolgálatot. A várőrség felszámolása után a rácok eltávoztak, néhány román család pedig a kastélyban vállalt feladatot s a vár környékén telepedett le lerakva ezzel amai Románváros– vagyis a templom védőszentjéről elnevezett Miklósváros – alapjait. 1723-tól a földesúr több hullámban Rajna-vidéki német lakosokat telepített a városba a. Letelepedésüknek helyét saját dinnyés-, és kukoricaföldjein jelölte ki. Kijelölték a település főutcáját, amely a mai Jókai utca helyén volt található. 1734-ben a német lakosság külön bírót választott magának, s elszakadva Gyulától, Németgyula néven, 123 éven át önálló közigazgatás alatt álló várost alkottak. 1730-ban kétszázötven család élt a városban, mintegy 1250 lakossal, számuk 1783-ra már 6434 főre növekedett. Mindhárom felekezet, a (római katolikus a református és az ortodox) felépítette magának a saját templomát (a jelentősebb templomokat csak a század végén építettek)
1722-ben még megvolt a mai plébániatemplom helyén a török mecset és minaret, mögöttük állt a kupolás török fürdő, s ugyancsak volt egy minaret a kastély udvarán. Ezeket lebontották, az építőanyagot felhasználták.
A városban gyakoriak voltak a tűzvészek, a korai épületekből az 1735-ben épült kántorlak és iskola maradt meg. Viszont az 1801-es tűzvész mindent felülmúlt. A Németgyulán keletkezett tűzvész végigpusztított az egész városon, nem kímélve a templomokat és a kastélyt sem. Ez után szigorú biztonsági rendeletet hoztak.
A megyeszékhelyé váló város ismét magára talált, fokozatosan újjáépült. Szépségéből, hangulatából minden „rombolás”, átépítés ellenére nagyon sok minden megmaradt.
Sétálva a város utcáin, terein csodáljuk az épületeket és élvezzük szépségüket.
Szappanos Gábor, Karácsonyi János Gimnázium 11B
