Gyulához köt a gyerek- és fiatalkorom, itt születtem 1924-ben, itt tanultam, a kastéllyal szembeni elemi iskolában, abban, amit bezártak, és most el akarnak adni. Újgyulán laktunk, a Körös-parton, gyerekkoromban ott fürödtünk nyáron, ott korcsolyáztunk télen, nagyon szép emlékeim vannak arról az időről, szerintem szebb gyerekkora volt akkor az embernek. Jó tanuló voltam, így az elemi és a polgári elvégzése után az apám kívánságának megfelelően Szegedre mentem felsőipari iskolába, amit 1944-ben, a háború végéhez közeledve végeztem el. Egy évvel később, már Gyulán, bekapcsolódtam a politikába.
• Természetes volt, hogy szociáldemokrata lett?
• Édesapám is szociáldemokrata volt, és a szociáldemokrata párt tagjaként képviselő Gyula város képviselő-testületében, így ez belém ivódott. Megalakítottuk a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalmat, Nádházi János volt az elnöke, én a titkára. 1946-ban János járási párttitkár lett, így én lettem a városi párttitkár.
• Gyulára hagyományosan polgári városként emlékszünk vissza. Mennyire volt itt bázis a szociáldemokráciának?
• Ekkoriban Gyulán is a szociáldemokrata és a kisgazdapárt volt a két legerősebb politikai szereplő, csak utánuk jöttek a polgári demokraták és a kommunisták. De visszatérve a saját pályámra: egy ideig Budapesten dolgoztam Kéthly Anna mellett, de összekülönböztem Marosán Györggyel, aki a kommunisták felé tolta a pártot, így néhány hónap után hazatértem. Ennek meg is lett az eredménye, 1948-ban a szociáldemokrata és a kommunista párt fúziójakor Kéthly Annával és többekkel együtt engem is kizártak, jobboldalinak minősítettek.
• Mivel váltotta ki a kommunisták haragját?
• Leginkább is azt nem tudták megbocsátani nekem, hogy az 1947-es kékcédulás választáson az én közreműködésemmel nem hagytak Gyulán egy teherautónyi embert több száz kékcédulával leszavazni. A cédulákat elkobozták tőlük a rendőrök, és a városhatárig kísérték őket. Ezt nem tudták nekem megbocsátani, bár Nádházival együtt mindkettőnket hívtak a kommunista pártba. Végül lemoshatatlanul akkor került rám a jobboldali jelző, amikor – miután a párt nem járult hozzá, hogy megválasszanak az általunk alapított vasipari szövetkezet elnökévé – kiváltottam az ipart. De lehetetlenné tettek mint kisiparost is, ekkor elmentem a kertészeti vállalathoz dolgozni, többek között egy nagy üvegházkomplexumot terveztem, és építettünk meg. Itt ért az ’56-os forradalom, amely során a gyulai polgárok polgármesterré választottak.
• Hogyan kezdődött a forradalom Gyulán, hogyan lett polgármester?
• A pesti híreket hallottuk mi is a rádióban az előző napokban, de 26-áig nem történt semmi, aznap volt egy felvonulás. Akkor kerestek meg minket a felvonulók közül sokan, hogy az ismertebb emberek vegyenek részt az eseményekben. Munkástanácsok alakultak, azokból létrejött egy 33 tagú és egy szűkebb, 7 tagú forradalmi bizottság. Ez utóbbinak Nádházi volt az elnöke, én voltam a helyettese és egyben polgármester, a további tagjai Radóczy András, Lőrincz János, Raskó Károly, Sántha György és a forradalom leverése utáni fekete kendős asszonyfelvonulás szervezője, Sárdi Mártonné voltak.
• Mi történt a városban ezekben a napokban?
• Kezdjük a legfontosabbal: azon túl, hogy ledöntötték a szovjet emlékművet és leverték a csillagokat, semmi erőszakos dolog nem történt Gyulán, egyetlen pofon el nem csattant, a dühön, haragon hamar sikerült úrrá lennünk. Nagyon jó kapcsolatunk volt a honvédséggel, rendőrséggel, a rendőrparancsnok a helyén maradt a forradalom idején. Lehet, hogy ha a tanácselnök a városban van, ő is a helyén maradt volna.
• Mégis volt a forradalom után két kivégzés.
• Az a két személy, akit halára ítéltek, nem csinált semmit. Amikor jött a hír, hogy Gyulára bevonulnak az oroszok, a gyulavári laktanyában fegyvert kértek – és kaptak is, mert a kiskatonák is velünk voltak –, és lőállást alakítottak ki a gyulavári hídnál, ennyi. Egyetlen lövés nem dördült el, és amikor kicsit stabilizálódott a helyzet, vissza is vitték a laktanyába a fegyvereket. Ezt a két ártatlan embert csak azért végezték ki, hogy ezzel példát statuáljanak.
• A forradalom leverése után egyből látszott, hogy ilyen véres megtorlásra számíthatnak?
• Korántsem, békés, barátságos volt a hangulat, a szélsőségeseket mindkét oldalon le lehetett csitítani. Amikor visszajött a városba a tanácselnök, és visszatértek a pártvezetők, Nádházit felkérték, legyen a város alelnöke, engem pedig felkértek, legyek vb-titkár. Nádházi a felkérést elfogadta, én nem mondtam neki, hogy ezek most ígérnek fűt-fát, aztán úgyse fogják betartani. Ezenkívül felszólítottak minket, lépjünk be az új kommunista pártba, az MSZMP-be, de erre már mindketten nemet mondtunk.
• A retorzióval kapcsolatban igaza is lett.
• Így van, utána nem sokkal jött a retorzió. Sok bűnt nem tudtak felhozni nekem, csak annyit, hogy amikor megszavazta a forradalmi bizottság 10 személy elbocsátását a várostól, azt én írtam alá. És meg kell említenem Kohárik István kommunista párttitkár nevét, ő volt az egyik legfőbb védőtanúnk, elmondta a bíróságon, hogy elvtársnak szólítottuk őket, leültünk velük tárgyalni még a forradalom napjaiban is.
• Ennek ellenére elítélték.
• Igen, 1957-ben internáltak, előbb Kistarcsán voltam, aztán Tökölön, végül a gyűjtőben kötöttem ki. Előbb 5 évre ítéltek, ez a különböző fellebbezésekkel a Legfelsőbb Bíróságon végül 20 hónapra csökkent – azért ennyire, mert ennyi ideig voltam addig börtönben, tehát mire a végleges ítélet megszületett, már szabadlábra is kerültem.
• De ezzel nem múlt el a rendszer figyelme, ugye?
• Így van. Amikor kikerültünk a börtönből, engem felügyelet alá helyeztek: minden héten jelentkeznünk kellett a rendőrségen, este hatra otthon kellett lennünk, és nem mehettünk olyan szórakozóhelyre, ahol nagyobb embertömeg volt, ami engem nagyon bántott, még focimeccsre sem.
• Ez meddig tartott?
• Egy évig voltam felügyelet alatt, amikor ez alól felmentettek, a tudomásomra hozták, hogy nemkívánatos személy vagyok Gyulán. Az az igazság, ezt nem dicsekvésből mondom, hogy Nádházi is, én is, elég népszerű emberek voltunk Gyulán, feltehetően féltek tőlünk. Így aztán állásba sehová nem vettek fel, és bár a kertészeti vállalat vezetője visszavett volna – felvette ő az ellehetetlenített kulákokat is –, én nem akartam őt nehéz helyzetbe hozni a személyemmel. Ezért felkerekedtem Budapestre, ahol az ingatlankezelő vállalathoz kerültem, a szegedi felsőipari végzettségemmel egyből a villanyszerelő csoport vezetője lehettem. Szerencsére fizikai állományba vettek fel, így erkölcsi bizonyítvány sem kellett.
• Az ’56-os szerepéről tudtak?
• Egy ismerősömet megkérdeztem erről. Ő azt mondta, hogy ha nem kérdezik, ne mondjam senkinek, de ha kérdezik, ne tagadjam le. Így aztán nem beszéltem róla, egészen addig, amíg a műhelyfőnök, Szabó bácsi, aki egyben a párttitkár is volt, azt nem mondta, hogy kellene neki egy helyettes a központi műhelyben, 460 ember irányítására. Ez 1962-ben volt. Ehhez már kellett erkölcsi bizonyítvány, így el kellett mondanom, mi történt 1956-ban. Elmeséltem neki, mire azt mondta, nem baj, Kádár elvtárs megmondta, hogy aki nincs ellenünk, velünk van. Ráadásul, amikor megkaptam az erkölcsimet, kiderült, hogy nincs is már benne ez a büntetésem. Utólag tudtam meg, hogy az a szegedi bírónő, aki utoljára tárgyalta az ügyünket, egyéni kegyelemre terjesztett fel minket Nádházival, ezt meg is kaptuk, csak nem értesítettek róla. És meg kell jegyeznem, hogy bár addig is jó kapcsolatom volt az emberekkel, amikor kitudódott az ’56-os múltam, még jobb lett.
• A politika ekkor már nem is figyelt oda Önre?
• Dehogynem, többféleképpen, minden eszközzel be akartak tartani, és nem csak nekem. A lányomat például nem vették fel a főiskolára, holott a pontszámok alapján megfelelt volna. Aztán, mint minden ’56-ost, engem is megpróbáltak beszervezni. De nekem nem volt erre szükségem, így is, pártonkívüliként és volt ’56-osként elértem azt, amit elérhettem. Aztán, amint azt 1990-ben, amikor a történeti hivataltól kikért anyagomból megtudtam, egészen a rendszerváltásig megfigyelés alatt álltam, állandóan jelentettek rólam, de nem tudtak mit kezdeni velem: probléma nem volt velem, a munkámat jól végeztem – nyolcszor voltam kiváló dolgozó, megkaptam az építőipar kiváló újítója címet –, politizálni viszont nem politizáltam. Végül pedig azt is meg kell említenem, hogy még 1969-ben is igyekezett a gyulai tanács lejáratni: maga a tanácselnök írt levelet a munkahelyemre, hogy én milyen veszélyes ellenforradalmi alak vagyok.
• Ezt miért csinálták?
• Talán irigységből. Pesten megbecsült dolgozó voltam, jól ment a sorom, 1963-ban már kocsit tudtunk venni – bár jogosítványom és útlevelem még azután sem lehetett –, ezzel jártunk haza. Gondolom, az otthoniaknak nem tetszett, hogy az ellenforradalmi múltammal, jobboldali szociáldemokrataként ilyen jól élek. Szerencsére erről a munkahelyemen nem mindenki tudott évekkel korábban, és nem is foglalkoztatott senkit a dolog.
• Említette, hogy 1956 után nem politizált többé. 1990-ben sem gondolt arra, hogy aktivizálja magát?
• Baráti körben természetesen politizáltunk, de ezen túlmenően nem. És ez így maradt az 1989-es változások után is, egészen mostanáig. Most viszont úgy érzem, lehet, hogy ezen változtatok, és ismét belevágok a politikába. Mert én úgy érzem magam, mint ’56-ban, nagyon közel vagyunk egy olyan állapothoz, mint ami a forradalmat kirobbantotta, az elégedetlenség és az elkeseredettség egyre nagyobb, a gazdasági helyzet majdnem rosszabb, mint akkor volt.
• És a gyulai ’56-os emlékmű? Azt nem érzi közéleti tevékenységnek?
• Én 1992 óta minden városvezetést megkerestem, hogy nevezzenek el ’56-ról egy utcát vagy egy teret. Ez évekig nem sikerült, mindig azt a választ kaptam, hogy nem aktuális a dolog. Végül 2005-ben sikerült támogatást találnom, de akkor már nem elégedtem meg ennyivel, hanem egy emlékműről állapodtunk meg. Csináltunk egy alapítványt, és a szintén Pesten élő Kiss Györgynek sikerült egy nagy beszélgetésünk után elkészítenie a remekművet, amihez Dél-Afrikából hozatták a két nagy márványtömböt. Ezen felbuzdulva elkezdtem azért küzdeni, hogy a Harruckern térnek az Élővíz-csatorna felőli oldalát – amit sosem hívtak Harruckern térnek – Október 23. térnek nevezzék el. Idén nyáron a képviselőtestület, ha jól tudom, egyhangúlag megszavazta ezt is.
• Ez nagyobb eredmény, mint a díszpolgári cím?
• Azt mondhatom, igen. Végtelenül boldoggá tett a díszpolgári cím, örültem neki, de az csak engem érint. Az emlékmű és a tér elnevezése viszont évszázadokig megmaradhat, remélem, nem lesz már olyan korszak, hogy azt megváltoztassák. Így emlékeztetni fogja a gyulaiakat és azokat, akik itt megfordulnak azokra, akiket börtönbe zártak, akiket internáltak, akiket kivégeztek a magyar szabadságért.
