Mocsár-Pörjés József: – Örülök, hogy végül sikerült a Százéves (Reinhardt) cukrászdában találkoznunk, számomra nincs alkalmasabb helyszín erre a beszélgetésre. Tudom, hogy te szívesebben randevúztál volna egy kiskocsmában, s a Százéves-kávé helyett inkább egy jófajta vörösbor mellett beszélgetnél most. Vagy rosszul gondolom?
Haász János: – Nagyjából jól, bár inkább fehérbort választanék vagy még inkább egy szolid fröccsöt. Persze vannak olyan beszélgetések, amelyekhez pálinka kell, Petri Györgytől tudjuk, hogy a fontos beszélgetésekhez jó, ha behoznak egy üveg pálinkát. De azt hiszem, ez nem egy olyan beszélgetés lesz.
M-P. J.: – Az idejét sem tudom, mikor ültünk le így kettesben beszélgetni... Milyen dolgok foglalkoztatnak téged mostanában?
H. J.: – Képzeld, megjelenik egy könyvem; pocsék újságírók ilyenkor teszik oda zárójelben, hogy „nevet” vagy „mosolyog” vagy ilyesmi. Mármint persze nem az én könyvem lesz, hanem sok tehetséges, néhol zseniális gyulai ember könyve, róluk szól majd – legfeljebb csak többé-kevésbé az én szemüvegemen keresztül láttatva őket. Szóval ők az alkotó téglák, én csak az unalmas, lucskos malter vagyok. És foglalkoztat a családom, a várost velem együtt elhagyó feleségem, akivel a Gyula Rádióban ismerkedtünk meg és a két gyerekünk, Mirkó és Manka, zseniális fickók. És persze foglalkoztat a munkám, az Index.hu gazdasági rovatának vezetése és az újságíráskodás. A napokban nyertem el az Élet és Irodalom Tarnói Gizella-emlékdíját. Azt hiszem, ez volt az első komoly szakmai elismerésem, lehet, hogy ezért, de nagyon jólesett.
M-P. J.: – Több mint 10 éve Budapesten élsz és dolgozol. Milyen gyakran jársz haza Gyulára, otthonodnak érzed még ezt a várost, vagy mára pesti lettél?
H. J.: – Semmiképp nem érzem, hogy mára pesti lettem volna, pláne nem a szónak abban a nagyon ostoba, előítéletes jelentésében, ahogyan azt a szintén alaptalan előítéletektől terhelt vidékizéssel szembeállítják. Persze pesti is lettem, angyalföldi még inkább, legalábbis abból a szempontból, hogy mégis csak itt van az életemnek a tere, itt vannak a helyeim, az elmúlt években szerzett élményeim ide kötnek, a helyi közéleti ügyek most már mindinkább angyalföldi ügyek a számomra, mintsem gyulaiak. De akkor is: mindig gyulai leszek, és nem tudom elképzelni, hogy valaha is ne azt gondolnám, hogy nem hazajárok Gyulára. Egy jó példa: már a fővárosban laktunk, az esküvőnk mégis itt volt, Gyulán. Még a már Budapesten született gyerekeink is hazajönnek ide. De azért hazugság lenne azt mondani, hogy a városhoz kötődő érzés nem ingadozó erősségű, töltetű. Ha nem vagyok ott, szeretnék ott(hon) lenni, ha ott vagyok, sokszor nyomaszt az „egykor volt szép nők”-re jellemző ostobasága, hogy elhiszi magáról, hogy olyan, amilyen már nem. Egyébként, hogy a konkrét kérdést ne kerüljem meg: évi átlagban egy-másfél hónapot otthon töltünk, ez tíz-tizenkét hosszabb-rövidebb, főleg az április–október közötti időszakra tehető útból áll.
M-P. J.: – A végzettségedet tekintve politológus vagy, a Miskolci Egyetemen szerezted a diplomádat. Nem szembedicsérve téged, de mindig is egy nagyon jó eszű embernek tartottalak, átlagon felüli intelligenciával. Ha még emlékszel, huszonévesen rengeteg vitánk volt a politikáról, te liberálisként az akkori SZDSZ-ben, én meg a Fideszben találtam meg az érveimet. A vitáink ismeretében is sokkal többet reméltem tőled, mint végzett politológustól. Mi az oka annak, hogy a politikatudományban nem értél el sikereket?
H. J.: – A gyávák könnyű menekülésének tűnhet első látásra, ha azt mondom, hogy azért, mert én sosem akartam úgy istenigazából politológus lenni, és pláne, ha azt mondom, hogy én mindig is újságíró akartam lenni. És noha ez tényleg így van – ennek érzékeltetésére talán elég annyi, hogy az egyetemen már harmadéves koromban újságírói és médiás ismereteket tanítottam az alattunk lévő évfolyamoknak –, azért elképzelhető, hogy lehetett volna olyan politológus karrierpálya, ami elcsábít. De nem volt: a politológusok a pártok médiakurvái, annyira pártatlanok, mint a TASSZ főszerkesztője volt 1982-ben. Számomra a politikatudomány tényleg értő és elemző tudománya lenne egy területnek. Ehelyett azt látni – és azt láttam már az egyetemen is –, hogy a politológusok szekértáborokba ásták be magukat. Ki volt a miskolci szak alapítója? Pokol Béla. Egy időben a politikatudományi társaság elnökségének hallgatói tagja voltam – az elnök Stumpf István volt, a főtitkár Navracsics Tibor. De hogy ne vádoljanak elfogultsággal, jöjjön egy példa a másik oldalról is: a politológusképzés alapkönyvét Bihari Mihállyal írta meg Pokol. Volt évfolyamtársaimból került ki miniszterfeleség, nem is egy pártkatona, bukott és sikeres képviselőjelölt, volt szobatársam kormányhivatalt vezet – de valóban elemző képességű, tudományos és szakmai munkát végző emberről, egyről, Lakner Zoliról tudok, illetve a szakmán belül még egy ilyen ember van, Török Gábor, de ő nem velünk tanult.
M-P. J.: – A munkádat tekintve újságíró vagy. Remélem, nem pontatlan vagy sértő a megfogalmazás számodra, ha azt mondom, hogy te tulajdonképpen újságíróvá lettél. Ha jól tudom, az újságírást iskolapadban soha sem tanultad, vagy tévedek?
H. J.: – Nem, szerencsére tényleg nem – legalábbis a médiaszakról kikerülők kapcsán így érzek. Tanítok is újságírást, és néha megdöbbenek a leendő kollégák felkészültségén vagy mijén. Jártam a politológián kívül néhány szakra, illetve főiskolára a filmes szakirányú művelődésszervezőtől a gazdasági mérnökig, de újságírást nem tanultam. Pontosabban tanultam, de nem iskolában, hanem olyan emberektől, mint például Pénzes Feri. Sokkal többet ért az. Az újságírást egyébként alapvetően nem lehet megtanítani: technikákat, sajtójogot lehet, de itt az elméleti tudás hiábavaló, ha nincs hozzá érzék, készség, nem tudom, mi. A legnagyszerűbben felkészült zenetörténész is lehetnék – de attól még botfülű vagyok, sosem tudnék zenélni. Én valóban újságíró lettem: gimnazistaként rájöttem, hogy szeretek írni, és nem is megy nagyon rosszul, és sok minden érdekel egy kicsit, de semmi sem nagyon – ideális háttér, hogy az említett szakmai fortélyokat elsajátítva az ember újságíró legyen.
M-P. J.: – Jelenleg az Index.hu hírportálnak vagy a gazdasági újságírója, sőt ma már a gazdasági rovatvezetője. Tényleg nem akarlak bántani, de emlékezetem szerint a közgazdasághoz vagy csak úgy egyszerűen a gazdasági dolgokhoz sem volt különösebben közöd az újságírást megelőzően. Ez a téma rád talált, vagy te pécézted ki magadnak, vagy egyszerűen az egyik szerkesztőségi ülésen azt mondták neked: Haász kolléga, maga holnaptól gazdasági újságíró lesz, ha tetszik, ha nem.
H. J.: – Hosszú napokat töltöttem el az akkor még a gödöllői egyetemhez tartozó gyöngyösi főiskolán gazdasági mérnöki szakon. És ha nagyon meg akarnám védeni magam – nem mintha akarnám –, mondhatnám, hogy jelessel végeztem el két félév közgázt Miskolcon, és a bölcsészek között mazochizmusnak tartott kíváncsiságból be-bekukkantottam a közgáz kar egyes óráira (bár nem fognak rólam soha gazdasági sulit elnevezni, ez biztos). Még itthon laktam, a ma már megszűnt Békés Megyei Napnál dolgoztam, amikor a Világgazdaság – a zöld napilap, nem a HVG – elkezdett kiépíteni egy kvázi megyei tudósítóhálózatot, hasonló modellben, mint később az RTL a Független Hírügynökséget, és ahhoz hasonlóan később részben le is váltunk a VG-ről. Aztán, amikor Budapesten 2001 nyarán megkérdezték a Népszabiban, hogy a civil szervezetek, egyházak, alapítványok téma érdekel-e vagy a gazdaság, nem kellett gondolkodnom. De ez csak a szervezeti része a dolognak – van egy tartalmi része is. Az, hogy nagyon hamar, még miskolci koromban rájöttem: a magyar újságírók javarésze a móriczi, Ady Endre-i hagyományok alapján búskedélyű vagy lánglelkű irodalmár, aki életét adná egy félig sikerült, közepes irodalmi értékű tárcáért, viszont a tényekhez, a tárgyi tudáshoz való viszonya nem erősebb, mint az osztrák harmadosztályban focizó magyar légiós önértékelése. Szóval a magyar újságírónak véleménye van, és egy képe az állítólagos valóságról, de nincs tudása a tényleges, számokban megfogható valóságról, holott jó lenne, ha lenne. És elkezdtem ezt a másik utat járni, ami szárazabb, de stabilabb.
M-P. J.: – Mi nagyon régóta ismerjük egymást. A ’90-es évek legelején, szinte egy időben, na, jó, legyünk tárgyilagosak, talán te egy-két évvel korábban, kezdtünk el publikálni a Gyulai Hírlapban. Barátok ugyan nem lettünk az elmúlt 20 évben, de kapcsolatunk több volt egy kollegiális viszonynál. Legalábbis ezt én így gondolom. Forgassuk vissza együtt az idő kerekét. A ’90-es évek elején járunk, Antall József és kormánya irányítja Magyarországot, Gyulán 1990. október 29-én Pocsay Gábort választja meg a képviselő-testület polgármesternek, a liberális Lebenszky Attila elől mindösszesen 4 szavazattal nyeri el a városvezetés lehetőségét az MDF-es politikus. Veled, mint gyulai gimnazistával, mi történik ebben az időszakban?
H. J.: – Én ’91-ben írtam először, természetesen a jó magyar újságírói hagyományok szerint publit, vagyis úgy kezdtem, ahogyan – legalábbis erről győzködöm tanítványaimat – nem szabad. Igen, akkor már Pocsay volt a polgármester, az a 4 szavazatnyi különbség egy 27 fős testületben nem volt kevés, és azt is gondolhattuk, hogy nem baj, ha a polgármester kormánypárti. Nos, túl sok áldásos hatását se éreztük meg, hiába volt kihelyezett kormányülés, ahogy emlékszem, semmilyen konkrét kérése nem volt a városnak, amit teljesítettek volna. Én ezt gyulai gimnazistaként még nem nagyon láttam át akkor. Az első választáson, mivel ’74-ben születtem, nem szavazhattam, és nem lehettem az új testületben sem bizottsági külsős tag – pedig ezt felajánlották nekem, különösképp a Fidesz. Ma már aligha ajánlanák, és ma már nem is az életkorom miatt mondanék nemet, ha mégis. Egyébként a gimnáziumi éveket nem szerettem, tele voltam frusztrációval, soha nem olyan lányok tetszettek, akiknél egy kicsi esélyem is lett volna, nem tanultam túl jól, az átlagaim, amennyire emlékszem, négyes körüliek voltak (később az egyetemen viszont soha nem voltam 4,3 alatt, mert ott egyszerűen azt csinálhattam, amit szerettem). A felnőttek társaságát sokkal jobban kedveltem, így nagyon hamar, és nagy örömmel ragadtam meg a Gyula Tévében, amit akkor még – és még utána sokáig is – Szilágyi Feri vezetett, a vízügynél volt a stúdió és a Gyulai Hírlapnál. Harmadikos koromtól sokat nem is jártam be a gimibe – testnevelésből felmentésem volt, németből nyelvvizsgám, heti tíz-tizenegy órám szabadult fel, volt időm írni.
M-P. J.: – Mindkettőnknek a Gyulai Hírlap volt az első újságírói műhelye, illetve mindketten Pénzes Feritől tanultuk meg az újságírás alapjait. Amikor gimnazistaként elkezdtél városunk lapjában publikálni, akkor Feri volt az újság felelős szerkesztője, őt Elek Tibor, őt Rákóczi Gabriella, őt pedig újra Pénzes Feri követte. A lapnál együtt dolgoztunk a ma József Attila-díjas Kiss Ottóval, a költő Magyari Barnával, és sorolhatnám még tovább, de inkább sorold te, hogyan emlékszel vissza a Gyulai Hírlap akkori szerkesztőségére és az ott dolgozókra, illetve a saját munkádra?
H. J.: – A saját munkámra sehogy, mármint azon kívül, hogy nagyon szerettem írni, és megdöbbentem, amikor tizenhét évesen azt láttam, hogy pénzt is adnak olyasmiért, amit jó csinálni. Nagyon sokat kezdtem olvasni, minden napilapot – sokkal jobbak voltak, mint most – és HVG-t. És Pénzes Feri – aki talán fiatalon elhunyt édesapám miatt nem csak szakmailag volt rám nagy hatással – nagyon sokat mesélt, nagyon sokat tudott a szakmáról; nem voltak még számítógépek, haha, beakadós billentyűzetű Erika írógépen írtam a tőle kapott flekknyi sablonra formált papírokra. Mennyire furcsa ez, most jut eszembe, a tanítványaim rendszeresen azt kérdezik, hogy én eleve online lapnál kezdtem-e dolgozni – hihetetlen, hogy számukra elképzelhetetlen, hogy valaki már akkor is élt, amikor még nem is volt online. Vonnegut írta egy regényében, hogy ha arról mesélne a mai fiataloknak, hogy amikor ő született, a második világháború előtt, a nagy gazdasági válság előtt, még dinoszauruszok éltek Észak-Amerikában, elhinnék-e; bizony el, bizony el, írta. Szóval a klasszikus papíros újságírást tanultam meg, lapzárta kedd délben, a hétfői testületi ülések után éjjelig-hajnalig tartó tudósításírás. Jó volt. Nagyon jó. Úgy érzem, ha nincs Feri, ha nem ismerem meg őt tizenhét éves koromban, semmi nem történik velem abból a sok vidám dologból, ami az azóta eltelt húsz évben történt. 1993-ban, két hónapig, már a főállású munkahelyem is volt a lap, akkor Kiss Ottóval dolgoztam együtt – ez szintén meghatározó élmény volt, Ottó fantasztikus ember, és örülök, hogy ha lenne egy Gyulán élő híres gyulaiak könyv, annak zászlóshajójának lobogója lehetne ő. A lapnak egyébként nagyon változó periódusai voltak, de összességében mindig is színvonalas termék volt, színvonalasabb a megyei lapnál. Talán részben azért is, mert próbálta fenntartani azt a látszatot, hogy ez itt egy normális, kulturált, polgári város – holott, tudhattuk Simonyitól, és érezhettük a bőrünkön, már rég nem volt az; ez az, amire már utaltam, az „egykor volt szép nők” ostobasága. Nagyon szerettem Barnával együtt dolgozni is, de alapvetően mindenkitől tanultam valamit, mondjuk esetenként a hibáikból, tévedéseikből vagy közös tévedéseinkből.
M-P. J.: – Politikai hitvitáink ellenére egy aprócska helyi sajtótörténelem is főződik mindkettőnk nevéhez, s ezt ne titkoljuk el. Ez pedig a Gyulai Harang című havilap elindítása. Emlékezetem szerint hét számot ért meg ez a tizenhat oldalas magazinújság, aminek 1995 októberében jelentettük meg az első példányát. A beköszöntőben ez jelent meg kettőnk nevével, idézem: „Az induló példány készítésekor sok-sok bizonytalansági tényező akadt – leginkább az, hogy pontosan milyen újságot is akarunk készíteni, írni és szerkeszteni. Erre egyetlen szóval nagyon nehéz lenne válaszolni. Egy azonban bizonyos, azt szeretnénk, ha a lapban hónapról hónapra minden gyulai megtalálná a maga olvasnivalóját.” Nos, eddig az idézet. Kutattam az emlékezetemben, hogy húszéves korunkban mi vitt rá minket a Gyulai Harang elindítására, de már nem emlékszem. Neked rémlik még valami erről?
H. J.: – Te találtad ki, az egészen biztos, már csak azért is, mert én sosem voltam olyan lelkes, hogy bármibe belevágjak. Ráadásul akkor egyetemista voltam, és kevés időt töltöttem Gyulán, ez 1993–1998 között nagyrészt jellemző volt rám, legalábbis ’97 végéig, aligha gondolhattam arra, hogy itt csináljak lapot (miközben ott is csináltam, önszorgalomból, kettőt is). Szóval nem tudom, miért kezdtünk el egy újságot ketten úgy, hogy a lap egyik fele havi két-három napot töltött otthon. De hát fiatalság bohóság, nagyobb tévedés ne legyen, mint egy vidám kis városi havilap, még ha nem is élt tovább, mint egy rosszabbul sikerült adóreform a kétezres évek Magyarországán.
M-P. J: – A politikai hitvitáinkat nem véletlenül említettem meg, tudniillik van egy történetem ezzel kapcsolatosan. Nem hiszem, hogy itt titkolnunk kellene azt, hogy te egy szélsőségesen liberális fiatalember voltál, én pedig a politikai értékrendvonalzó másik oldalán álló fiatalember. A Gyulai Harangot ennek megfelelően sikerült jobboldalra pozicionálni, ma sem értem, hogy értem el ezt nálad. A történet is ehhez kapcsolódik. Talán éppen hozzád tartottam a Patócsy utcai lakásotokba, ahol javarészt szerkesztettük a Gyulai Harangot, amikor a Béke sugárúton összefutottam a mostani polgármesterünk édesapjával, aki a következőkkel állított meg: Jó, jó ez a Gyulai Harang, de miért éppen a Haász Jánossal álltam össze!? Mondjuk ki, téged abban az időben nem nagyon szeretett a jobboldali értelmiség Gyulán. Van még egy ilyen veled kapcsolatos történetem, s milyen véletlen, hogy az is éppen az idősebb Görgényi Ernőhöz kapcsolódik, s ugyanebben az időben játszódik. Egy nap nyílik a Gyulai Hírlap szerkesztőségnek az ajtaja, amin Ernő bátyánk lép be, az egyik kezében a Gyulai Hírlap friss lapszáma, a másikban pedig egy nyilatkozat, amiben azt írta le, hogy Haász János publikációja miatt lemondja a Gyulai Hírlapot. Hogy emlékszel vissza ezekre a téged ért kritikákra?
H. J.: – Nekem nincs szerencsém a Görgényi családdal, ebben most már biztos vagyok, sorsszerű ez talán. Általános iskolában a matektanárom és egyben igazgatóhelyettesem volt a család egyik, Ernőéktől távolibb tagja; tőle kaptam, egy elsinkófált matekháziért életem egyetlen intőjét – és egyből igazgatóit! Aztán Ernő bácsi és az ő nyilatkozata… Hát igen, nehéz azt látni, hogy nem mindenki ugyanazt gondolja a világról, mint mi, ezért is örülök annak, hogy én meg tudtam őrizni egy liberális, befogadóbb látásmódot. Azóta az Indexnél is időről időre belefutunk az „egy volt olvasó” aláírású levelekbe, de ahogy az egyik interjúalanyom mondta, ha valakinek nincsenek ellenségei, annak nincsenek barátai sem.
M-P. J.: – Régen beszélgettünk politikáról. Nyilván mindketten másként látjuk ezt a világot így negyvenhez közeledve, mint láttuk, vagy láttatták velünk azt húszévesen. Az MDF-kormányt az MSZP–SZDSZ-kormány követte, a szocialistákat egy Fidesz–FKGP, majd nyolc év MSZP–SZDSZ-kormányzás után most a Fidesz és a KDNP irányítja Magyarországot. Mi a véleményed a magyar demokráciáról mint politológusnak?
H. J.: – Mint politológusnak? De hát hiszen, ahogy mondtad is, nem vagyok az. De ha politológus lennék, akkor valószínűleg azt mondanám, hogy egészen sajátos helyzet alakult ki a politikai palettán. Rendszerint ugyanis az történik, hogy a kormányoldalon lévő pártokban indulnak el eróziós folyamatok – szépen szólva a rendelkezésre álló erőforrások végessége és az így kialakuló viták, magyarán szólva a lobbizások és a politikai zsákmányszerzés – miatt, míg az ellenzéki oldalon indul el az egységesedés folyamata, mondván, a kormányra kerülés fontosabb a belső ellentéteknél. Ha normális ország lennénk, akkor nem Mesterházy és Gyurcsány táncolnának el egymástól, hanem Kósa vagy Lázár vagy Pokorni táncolna el Orbántól, egyes fideszesek más fideszesektől, és pláne KDNP-sektől. Ezzel szemben nálunk egy masszívan egyben lévő vagy egyben tartott kormányoldallal áll szemben egy töredezett ellenzék. Mindez megerősíti azt a feltételezést, hogy 2014-ben ismét csak elveszíteni és nem megnyerni lehet egy választást. De ez persze csak egy szegmense a dolognak, lehetne keseregni is egy értékrendű megközelítésben, hogy milyen demokratikus értékeket erodált el ez a húsz év, és ezen belül az utóbbi másfél, és hogy milyen értékeket az azt megelőző nyolc, hogyan fújtak el ázsiai és orosz szelek európai értékeket. De ezek már emberi, szomorkodós, csalódós megközelítések lennének.
M-P. J.: – Újságíróként hogyan látod mindezt? A munkádat közvetve, esetleg közvetlenül befolyásolta, befolyásolja a politika? Létezik öncenzúra, vagy szabadon írhatsz az Index.hu-nál, mint a madár?
H. J.: – Amikor tavaly ősszel, egy nagyon nehéz szűk másfél éves időszak után lemondott a lap éléről Uj Péter, volt bennem egy nagy adag félelem, hogy mindaz, ami itt tizenegy-tizenkét év alatt felépült, és amiben hat-hét évem nekem is benne volt – persze az Index szemszögéből nem volt ez egy komoly szerep, de számomra igen –, széthullhat. Szerencsére nem így történt, és továbbra is megőrizhettük pártatlanságunkat, függetlenségünket. Most nagyon jó az Indexnél lenni, és nagyon rossz lenne olyan lapnál dolgozni, amilyenek soha nem voltunk, amely az egyik politikai oldal tenyeréből eszik, és jóllakottan rugdossa a másikat. Amíg egy újság minden politikai tábornak fáj, amíg hol Kovács László sértődik meg ránk, hol Kövér László, addig minden rendben van – mármint azzal, amit csinálunk. Azzal, hogy egy választott politikus kitiltogasson újságírókat, pláne a kollektív bűnösség elve alapján szerkesztőségeket bárhonnan, azzal nagyon nincs rendben semmi, de hát a demokrácia halódása miatt már az előbb szomorkodtam.
M-P. J.: – Amúgy még mindig olyan mélyen liberális embernek tartod magad?
H. J.: – Persze. Soha semmilyen szellemiséget, ideológiát, eszmeiséget nem szabad megítélni azokról, akik azt művelik. Azok, akik Magyarországon liberalizmust hirdettek és gyakoroltak, nagyon sok emberi és politikusi hibát követtek el. Továbbmegyek, Magyarországon a valódi és normális európai liberalizmusból, amit felismerne egy ideérkező svájci, holland, dán, svéd vagy német liberális, szinte semmi nem valósult meg. Ennek nagyon sok oka van, kár most ebbe belemenni. De ami tény: én továbbra is liberálisnak tartom magam, és az vagyok akkor is, amikor hetente – vagy ha nem is heti rendszerességgel, de vasárnaponként elég gyakran – elmegyek a gyerekekkel gyülekezetbe, vagy amikor szociális célokra civileknek adok pénzt, és nem csak az adóm 1 százalékára gondolok. És az vagyok akkor is, amikor meghökkenve nézem, hogy egy magát konzervatívnak mondó párt államosítja a nyugdíj-megtakarításokat. És az vagyok akkor is, amikor meghökkenve nézem, hogy a parlamentben és a közéletben szitokszóvá lett a liberalizmus. Az az eszme, amely alapja mégis csak John Stuart Millnek az a nagyszerű és mélyen emberi gondolata, hogy az ember a szabadságában addig nem korlátozható, amíg más szabadságát a cselekedeteivel nem korlátozza, szóval hogy ez az eszme, amiből az emberi jogok védelme, a kisebbségek védelme, a szólás és a gondolkodás szabadságának védelme, a művelt, polgárosult Európa született.
M-P. J.: – Beszélgessünk még egy kicsit az újságírásról és a munkahelyedről. Hogy néz ki egy átlagos és egy nem kimondottan átlagos heted az index.hu gazdasági rovatvezetőjeként?
H. J.: – Nehéz erről beszélni, mint általában egy munkahelyről, pláne, ha újságíró beszélget újságíróval, és nem akar túlzottan belterjeskedni. Alapvetően nem egészen fél éve rovatvezetek, nehezen szoktam bele, jobban szeretek, szerettem írni. Itt most több az egyeztetés, témák és azok feldolgozásának, tálalásának a kitalálása. Szerencsére jó emberek vannak, hogy én lettem a rovatvezető, annak örültek, legalábbis úgy csináltak, mintha örülnének. Sokat szerkesztek, reggel hat-hét között már ránézek a netre, és este kilenc-tíz között még szintén. Néha van időm írni is, de kevesebb, mint szeretném.
M-P. J.: – Az irodalmi publikáció sem áll messze tőled. A Gyulai Alkotókör alapító tagjai vagyunk mindketten. Nem tudom, emlékszel-e még arra, hogy a Munkácsy utcai Marschal sörházban mondtuk ki 1996-ban a GYAK megalakulását, és sokáig az is volt a törzshelyünk. Ketten szerkesztettük meg a GYAK első két antológiáját Szarkalábkeringő és Kútvesztő címmel. Neked milyen emlékeid maradtak meg ebből az időszakból, az alkotókörről, és mi van mostanság a költői éneddel?
H. J.: – A költői énem időnként felbúvópatakoskodik. Életkori sajátosság – mármint nem az enyém, hanem a gyerekeké –, hogy mostanában gyerekverseket és prózákat írogatok. Tavaly volt a Magyar Gyerekkönyvkiadók Egyesülésének egy pályázata, az Aranyvackor, ahol valami szépséges csoda folytán különdíjasok lettünk Az elvarázsolt Krikszkraksz királyság című mesével. És hát indultam más pályázatokon is időnként, és írok csak új, saját szórakozásomra – vagyis hát persze a gyerekeim szórakozására, Csuda Csabi- és Pamacs kutyás verseket, és Szöszmöncről, a sarokszörnyről. Nagy büszkeségem volt, hogy egy metrós versemet Mirkó néhányszori hallás után kívülről tudta. A GYAK-os időkre jó visszaemlékezni, néha eszembe jut, jó lenne, ha most is lennének ilyen kötetek, és jó lenne, ha lennének alkotó hangulatú beszélgetések.
M-P. J.: – Innen szépen átköthetjük a beszélgetés fonalát erre a könyvre, ami szintén közös munkánk. Amit viszont mégsem tudok, miért éppen Pesti Kornél néven jegyzed ezeket az interjúkat, s ezzel el is árultam azt, hogy te vagy ennek az interjúkötetnek a szerzője.
H. J.: – Azt gondoltam, vicces is, irodalmi vonatkozása is van. Aztán persze lehet, hogy nem is vicces. És valószínűleg nem is eredeti – az is jelzi, mennyire a kőnyomatos kor gyereke vagyok, hogy bár online lapnál dolgozom, eszembe sem jutott rákeresni a neten, hányan találták ki ezt rajtam kívül. Egyébként nem akartam titkolni a dolgot, barátaim, kollégáim is tudták, hogy csinálom, csak azt éreztem, hogy egy stílusos fantázianév jobb lehet, mint a saját nevem.
M-P. J.: – Megkérdezhetném, honnan jött ennek a könyvnek az ötlete, de nem kérdezem meg tőled, mivel az én ötletem volt. Az érdemi munka természetesen a tied. A Gyulaiságunk első kötete adta az ötletet, hogy Gyuláról elszármazott ismert vagy kevésbé ismert emberekkel beszélgessünk. Adta az ötletet továbbá a Gyula Városért Baráti Kör, ezen belül is a Budapesten élő gyulaiak rendszeres találkozója. A Gyulai Alkotókörrel és a Gyulai Hírlappal is volt szerencsém részt venni a budapesti találkozókon, ahol mindig nagy örömmel fogadtak bennünket. S itt jöttél te a képbe, mint szintén a fővárosban élő egykori gyulai, aki nem mellesleg újságíró is, akinek jól jött egy kis mellékes. Elhitted nekem, amikor felhívtalak és felkértelek erre az interjúkötetre, hogy ebből egyszer valóban könyv lesz? Mindezt azért kérdezem, mert Kiss Laci barátom, akinek két éve adtuk ki ugyancsak a Gyulai Hírlap-könyvek sorozatban a novelláskötetét azokból a prózai szövegekből, amelyek a Gyulaiban megjelentek, az egyik bemutatón töredelmesen bevallotta, hogy nem hitte el nekem, hogy a Magánbeszéd rovatban közölt írásaiból egyszer tényleg könyv lesz.
H. J.: – Amikor megkerestél, hogy csináljak Pesten élő gyulaiakkal interjúkat, kapásból nem gondoltam erre. Aztán amikor megcsináltam az első, rövidebb listámat, felírva csak az általam személyesen ismert embereket, kapásból arra gondoltam, hogy ezt bizony, ha összehozok belőle huszonöt-harmincat, könyvben is ki kell adni. Aztán amikor beszéltünk a szerkesztőségben, és mondtad, hogy ezek megjelennek Gyulai Hírlap-könyvként, gondoltam, hogy jó lesz ez így. Azt nem hittem volna, hogy így elhúzódnak a dolgok – de hát ez javarészt sajnos az én elfoglaltságom miatt volt, van így. Illetve hát ahogy Gyulához, úgy viszonyulok, viszonyultam a gyulai interjúkhoz is, néha lázasan, lelkesen, néha viszont kényszernek érezve, elhúzva, elkenve.
M-P.J .: – Az interjúalanyok megkeresésénél elsősorban a Kiss Jánosnál található címlistára hagyatkoztál, azokra, akik eljárnak az említett pesti gyulaiak találkozóira, amit Kiss János szervez. Ezen kívül hogyan találtál rá még ismert gyulaiakra a fővárosban?
H. J.: – Nem, ahogy említettem, első körben azokban az emberekben gondolkodtam, akiket személyesen ismertem korábbról. Ilyen volt Halmos Béla, az érmeművész Kiss György, ilyen volt Dósa Marci, Dombovári Vanda, Kovács Vanda, Ökrös Gergő és persze ilyen volt Kiss Jancsi is. De sok emberhez valóban a gyulai egyesületen, Kiss Jancsi és Kovácsné Zsuzsa adatbázisán keresztül jutottam el. És volt egy harmadik és negyedik forrás is, egyrészt a közös ismerősök, másrészt sok-sok guglizással is eljutottam néhány emberhez, akikről talán kevesen tudják, hogy gyulaiak.
M-P. J.: – Biztosan nem kevés élmény ért az interjúk felvétele és megszervezése közben. Hogyan fogadták azt, amikor a Gyulai Hírlap nevében megkerested ezeket az embereket?
H. J.: – Alapvetően jól. Két szomorú élményem, két visszautasításom volt. Az egyik az azóta már elhunyt Angelusz Róberttől, akivel két évvel halála előtt beszéltem, és sajnos udvariasan, de határozottan elzárkózott a válaszadástól. A másik Krasznahorkai László volt – személyesen beszéltem vele, próbáltam ráhatni azzal is, hogy a gimiben édesanyám osztálytársa volt, de hiába. És nála viszont éppen a gyulaiságom váltott ki negatív hatást; azt mondta, bárkinek nyilatkozna, de gyulai lapnak nem fog, „a város jól megvan nélkülem, én is jól megvagyok a város nélkül”, kábé ezt mondta. A többség azonban nagyon örült, volt, akiből másfél órányi szinte megszakíthatatlan nosztalgiázós monológot szakított fel egyetlen kérdésem, pontosabban csak az a szó, hogy Gyula.
M-P. J.: – Nyilvánvaló, hogy nem kerülhetett bele minden beszélt szó egy-egy publikált interjúba, sőt az is jellemző szokott lenni, hogy az interjúalany olyan részleteket is elmond az életéről, vagy olyan véleményt oszt meg veled, amit azután nem szívesen lát benne a megjelent írásban. Mennyire fogadtak el téged, nyíltak meg neked ezek az emberek, mint szintén egy volt gyulainak, milyen kohéziót jelentett a közös szülőváros?
H. J.: – Nemigen húztak ki leírt dolgokat az emberek – a legtöbben ugyanis megnézték a megjelentetni tervezett szöveget. Persze volt olyan, amit úgy mondtak el már beszélgetés közben, hogy ezt csak úgy megemlítik, de meg ne írjam. Igaz, ilyen megjegyzések nagyon sok interjúban elhangzanak. Egyébként nagyon szívesen beszéltek, az esetek többségében örömmel fogadták már a megkeresést is. Az, hogy gyulaiak vagyunk, tényleg egyfajta bűvös szó volt.
M-P. J.: – Szerinted ezek az emberek hogyan éreznek egykori városuk iránt? Összességében hogyan tekintettek vissza az interjúkötetben szereplők Gyula városára, volt-e olyan történet vagy élmény, ami több nyilatkozónál is visszaköszönt?
H. J.: – Örömmel, szeretettel, nosztalgiával – de sokan szomorúan is. Vannak, akik az elvesztett lehetőséget sajnálják, mások azok miatt szomorúak, amelyekkel élt a város. Vannak, akiknek a változásai fájnak, vannak, akiknek a változatlanságai. De összességében azt lehet mondani, hogy az elszármazottak többsége úgy érzi, nagyon sokat kapott a várostól, sokat köszönhet Gyulának. Másrészt sokan azt érzik, hogy hiába szeretnének segíteni, hiába vannak jó ötleteik, kezdeményezéseik, Gyula nem fogékony azokra.
M-P. J.: – Nyilván tudjuk, hogy ez egy kis merítés azokból a tehetséges emberekből, akik egykoron Gyulán éltek, ma pedig a fővárosban kamatoztatják a tehetségüket. Nekivágjunk a Gyulaiságunk 3. kötetének, kezdjük el gyűjteni a neveket, szeretted ezt a munkát?
H. J.: – A munkát szerettem, bár voltak, ahogy mondtam, hullámvölgyek. Hogy egy újabb kötetre való interjú összejönne-e még, azt nem tudom. De az biztos, hogy vannak még jelentős szakmai pályát befutott, komoly tudományos, művészi, üzleti vagy sportkarriert befutott gyulaiak a fővárosban. Szóval az interjúsorozat hamarosan folytatódik – aztán majd meglátjuk, hogy újabb Gyulaiságunk lesz-e belőle.
