Tudod, hogy nincs bocsánat című József Attila-estjét 289. alkalommal adta elő Földes László a Gyulai Várszínház Kamaratermében. A Vidnyánszky Attila által rendezett előadást – amely a költő századik születésnapja alkalmából szervezett József Attila-év keretében jött létre – 2005 óta több ezren látták már.
Az est töretlen népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a gyulai közönség négyszer tapsolta vissza a művészt, aki az előadás után rögtönzött „közönségtalálkozót” tartott, amelyen – könnyítve szívén – felidézte élete legrosszabb (gyulai) előadását is.
Hobo József Attila-estjén nem csupán verset mond és énekel, előadása közben maga is újraértelmezi a verseket, és gondolkodásra készteti közönségét. Interpretációja és közvetítő szerepe által a költemények életre kelnek, személyre szólóvá válnak. A művész előadásában úgy szűri át magán József Attila szövegeit, hogy közben minket is a folyamat részesévé tesz, személyessé teszi azokat. „Verseit úgy olvasom – mondja az énekes a szövegekről –, mint a szent könyveket, és néha, mintha a saját gondolataimat látnám leírva.” Földes László olyan alázattal nyúl a költő verseihez, ami megrendítővé teszi játékát.
Hobo előadásában a költő 34, pontosabban 33 verse (a Nagyon fáj című költemény kétszer is elhangzik az este folyamán) organikus egységet alkot, történetté áll össze, a kiszolgáltatott, esendő, mégis szerethető és szeretetre vágyó ember történetévé, mindannyiunk történetévé. Az est közben a lélek útjának állomásait járhatjuk végig, melyek fő motívumai Isten, a magány, a nyomor, a haza, az éhség, a rend, a szabadság, a nő, a bűn, az anya, Európa, a halál. Az előadáson olyan verseket hallgathatunk meg, mint a Balga költő, az Elégia, az Eszmélet, A bűn, a Levegőt!, az Óda, a Kései sirató, A hetedik vagy a Hazám.
Az este a Könnyű emlékek kezdetű verssel indul. Hobo kezében az ólomkatonák, a magyar baka, a hegyi vadász és az ulánus szép fehér köpenyében az emlékezés játékának kellékei. A visszatekintés, az emlékezés folyamata József Attila összegző költeményében, a Kész a leltárban éri el tetőpontját. Az utolsó sorok fájdalmasan emlékeztetnek saját mulandóságunk tudatára is: „Éltem – és ebbe más is belehalt már.”
