Amilyen tüntető elutasításban volt része az 1836-ban Békés megye élére kinevezett főispáni adminisztrátornak, Atzél Antalnak, éppolyan kitörő lelkesedés fogadta a hat évvel később Gyulára érkező gr. Károlyi Györgyöt.
Az 1841 őszén Békés vármegye főispánjává kinevezett Károlyi a mérsékelt főrendi ellenzék táborába tartozott, a szatmári reformmozgalom elkötelezett támogatójaként ismerték országszerte. Érthető, hogy a reformok ügyét védelmező békési rendek saját győzelmükként könyvelték el Atzél felmentését, illetve a Károlyit ért uralkodói kegyet. Előzetes várakozásaikat növelte az a tény is, hogy bár a gróf bölcsője Bécsben ringott, anyai dédnagyapja – a megyét a XVIII. században újratelepítő Harruckern János György – révén sok szálon kötődött Békéshez is.
A vármegyei tisztviselők idejekorán, 1841 decemberében megkezdték az 1842. május 17-re kitűzött főispáni beiktatás előkészítését. A munkálatok előrehaladtát és a ceremónia lebonyolítását a budai egyetemi nyomdában készített Békés megye’ örömünnepe című könyvecskében örökítették meg. Az első alispán vezetésével egy tervező-rendező választmányt állítottak fel. A felmerülő költségek előteremtésére mindenkit önkéntes adakozásra buzdítottak, végül ötezer forint gyűlt össze, ami fedezte az ünnepségekre fordított összesen több mint 4500 forint kiadást. A legtöbbet a korábbi másodalispán, báró Wenckheim Béla vezetésével 64 nemes úrból álló bandérium toborozására, felszerelésére, gyakorlatozására fordítottak, emellett a díszkivilágításra is jelentékeny summát áldoztak.
Úgy számoltak, a vármegyei közgyűlési terem nem elég tágas a meghívottak elhelyezésére, ezért a beiktatási ceremónia a református templomban ment végbe. Az új helyszín mellett szólt, hogy a két karzaton a megye előkelő hölgyei is az esemény részesei lehettek. A szomszédos megyék küldöttein kívül vendégeket vártak Abaúj, Fejér, Szatmár vármegyéből, Szegedről és a Magyar Gazdasági Egyesület részéről is. Az ünnepséget követő lakomához a megyeháza udvarán felállított sátorban 650 személyre terítettek, a köznemeseket, községi elöljárókat a Korona vendéglőben szolgálták ki.
1842. május 17-én az egész város ünneplőbe öltözött: 3000, különböző színű lámpa fénye és lobogó lánggal égő tűzserpenyők világították meg a középületeket és a polgárok otthonait. A homlokzatokra üdvözlő feliratok, átlátszó jelképek kerültek. A Bárdos kőhídján diadalkaput emeltek, a hídon túl tűzijáték ejtette ámulatba a nézelődőket. Az ünnepségsorozat szemlélői úgy emlékeztek vissza, hogy 1842 májusában Gyula „legalábbis egy kis Münchennek tetszett”. Az utcákon mindenfelé árusok, kereskedők, bábosok, kártyások, komédiások hömpölyögtek, ünneplőbe öltözött parasztasszonyok magas sarkú piros csizmában, fehér ingvállban, nadrágos parasztok vegyültek közéjük. Több cigánybanda húzta a talpalávalót. Demjén Mihály debreceni színtársulata egy háromfelvonásos vígjátékot állított színpadra, az uradalmi vadaskertben Erkel Ferenc adott zongorahangversenyt. A Békés megyei hölgyek díszzászlót hímeztek, amelynek jelmondatát Vörösmarty Mihály írta.
„Minden kocsizörgés új vendéget hozott a városnak; következőleg a nap szent-heverdelnap, bámulás, ácsorgás napja volt. A békésiek nagyon el valának telve igtatásukkal; számítgaták, honnan és ki jön még el Pestről, Bécsből, mindenünnen. […] A bevezetés és igtatás fejedelmi pompával történt; ha ezt leírnám – jegyezte fel útinaplójába a Gyulán megfordult Erdélyi János –, unalmas volna, látni volt azt jó, s ezt is csak egyszer, mert nincs fárasztóbb az efféle ceremóniánál.”
