A kamaraterem színpadán fellépő dán Strange Party Orchestra egyedülálló koncertjét William Blake A vonat című műve ihlette igazi multikulturális alkotássá, amelyben az együttes tagjai – Anders Vestergaard, Kåre Elers és Kristian Vilmann – játsszák különleges zenéjükön kívül az azt kísérő hangulatébresztő színjátékot is.
A nézőtérre lépve stílusosan valamelyik budapesti vasútállomás alapzaja és jól megkoreografált, félhomályos díszletbe bújtatott hangszerek fogadták a közönséget. Bejött egy álmos londiner, unottan egy bőröndre gubbasztott, és újságot kezdett olvasni. Az elegáns kalauz figyelmesen ellenőrizte bőröndjeinket, s az álmosságtól és talán egy-két töménytől pacuha munkás megvizsgálta a szerelvényeket. Minden készen állt egy éjszakai utazásra. A rövid intro után a londiner-billentyűs, a vasúti munkás-dobos és a kalauz-szaxofonos elindította a vonatot, hogy a valós utazáson túl, zenei formába öntse az elme és a lélek útjait.
Zenéjükről olyan nehéz lenne beszélni, mintha általában a zenét kellene bemutatni, hiszen a zenekar a műfajokra fittyet hányva oltotta belénk a gondolatokat. Előadásukban egyaránt előfordultak a free jazzbe illő, iszonyatos disszonanciák, a rockzenében jellemző elementális kisülések csakúgy, mint tiszta érzéseket s csodákat felvonultató zsoltárszerű dallamvilág.
A dobos energikus játéka közben időnként egy megafonba beszélt-üvöltött, ami a technikai bravúron kívül jelentős hatást is gyakorolt a hallgatóra. A billentyűs játékos ujjtánca és telt szőnyegezése is a szélsőségek között lavírozott, kiszóltak az orgona mögött beinduló leslie vibráló mélyei, amit az ugyancsak olykor naivan tiszta, máskor fülsértő energiájú szaxofonjáték telített. Nem színjáték, inkább zenei performance volt ez talán a legjobb variációban. A zenészek önmaguk kivetüléseként játszották a számok közötti színjátékot, ami időnként talán kissé esetinek tűnhetett, viszont kétségkívül hitelessé tette a zenélésük közben előtérbe kerülő valós énjüket.
Egy éjszakai, távolsági vonatút számtalan érzést válthat ki az emberből, akinek ha máskor nem, hát ilyenkor van ideje túllépni – vagy túllátni – a hétköznapi dolgokon. Amikor a vasúti kocsikon kopogva elered az eső, vagy amikor beáll valami kolosszális interkontinentális szerelvény a stációba, lehetőség nyílik, hogy a vasúti masinériák élettelen zajai közé beférkőzzön az elme hátsó fiókjainak tartalma.
