Sok ember próbálta már megérteni, elképzelni magát az Univerzumot, az azonban sokkal nagyobb annál, hogy azt az ember képes legyen felfogni. Bár megérteni igazán nem lehet, bemutatni igen.
Az 1920-as években a csillagászok rendkívül meglepő felfedezéseket tettek. Először is rájöttek, hogy az Univerzum lényegesen nagyobb, mint azt valaha is gondolták. Kiderült, hogy amit egykor „spirálködöknek„ véltek, azok teljesen önálló, a sajátunkhoz hasonló galaxisok. Ekkoriban sokkal nagyobb meglepetés is érte őket: felismerték, hogy az eddig statikusnak és változatlannak vélt kozmosz tágul, ami a Tejútrendszert és a többi galaxist is érinti. Ez volt az első megfigyelésből származó bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az Univerzum egykor rendelkezett kezdettel. Mára már tudjuk, hogy az Univerzum gyorsulva tágul és minden bizonnyal minden irányba távolodik tőlünk.
Ahogyan a csillagok halmazokba és galaxisokba csoportosulnak, úgy a galaxisok is galaxishalmaznak nevezett hatalmas csoportosulásokat hoznak létre. E halmazok a gravitáció által összetartott legnagyobb univerzumbeli struktúrák. Némelyik halmaz kora csaknem megegyezik az Univerzuméval. A csillagászok a galaxishalmazokat sűrűségük és tagjaik száma szerint csoportosítják. A Lokális halmaz, amelynek a Tejútrendszer is a részét képezi, a kis halmazok közé tartozik mindössze néhány tucat tagot számlálva. A másik szélsőség a gigantikus, rendkívül gazdag struktúra, mely több tízmillió fényévet ölel fel, és több ezer galaxist foglal magában. A legnagyobb galaxishalmaz csoportosulásokat szuperhalmazoknak nevezik, amelyben az Univerzum anyagának nagy része ezekbe koncentrálódik. A szuperhalmazok között viszonylag üres óriási kiterjedésű kozmikus lyukak is találhatók. Ezek a lyukak nagyjából gömb alakúak és átmérőjük jellemezően 200 millió fényév nagyságú.
A galaxisok mérete és formája eltérő, ám némelyikük igazán különleges. Ezek az aktív galaxisok az elektromágneses spektrumban hatalmas mennyiségű energiát bocsátanak ki. A galaxis típusától függően ez történhet látható fény, rádióhullám, infravörös, ultraibolya, röntgen- vagy gammasugár formájában. Az aktív galaxisok családjába tartoznak még a rádiógalaxisok, a kvazárok, a blazárok és a Seyfert-galaxisok. Ezek gyakran több millió fényévnyi távolságra plazmajeteket lövellnek az űrbe. Azt még pontosan nem tudják, hogy hogyan jönnek létre a jetek. Az azonban bizonyos, hogy minden aktív galaxist ugyanolyan belső motor hajt: feltehetőleg egy több millió vagy milliárd naptömegű szuper masszív fekete lyuk. E fekete lyukakat kezdetleges csillagok és egyéb anyag alkotta hatalmas korongok övezik.
A Tejútrendszerünk középpontjában is található egy szuper masszív fekete lyuk, amely körül egy 100 000 fényév átmérőjű korong formájú sziget vesz körül, amelyben 200 milliárd csillag található. A Naprendszerünk e korong sűrűjében a központtól mintegy 25 000 fényév távolságra található. A galaxisunk központjában 15 000 fényévnyi vastag, csillagok alkotta dudor helyezkedik el, amely kifelé haladva koronggá vékonyodik. A csillagok eloszlása a galaxisunkban nem egyenletes. Az intersztelláris gázban és porban bővelkedő spirálkarokban születnek a fiatal kék csillagok, amíg a dudor sárgás-narancssárgás árnyalatát pedig a kifejlett ősi csillagoknak köszönheti. A Tejútrendszer körül lévő Haloban még több százmillió csillag is kering gömbhallmazokba csoportosulva. A bennük lévő csillagok száma a több tízezerről néhány millióig terjed. E csillagok szinte mindegyike ősi, koruk meghaladhatja akár a 10 milliárd évet is.
