Magyarországon a 19. század második felében a polgárosodás folyamatában lassan kiépült a prostitúció iparága is, mely iparág az 1867 után kezdődő szabályozással tulajdonképpen intézményesült. Magának az iparágnak a működése és a szabályozás folyamata nem kevés konfliktust okozott a városban.
Berkes János városi orvos a város albírájához címzett levelében aggodalmát fejezi ki a bujakór (szifilisz) terjedése miatt, aminek okát abban látta, hogy a járási orvos csak a nyílt helyen lévő kéjhölgyeket szokta megvizsgálni, figyelme a „lappangó kéjhölgyekre” nem terjedt ki.
1879-ben húsz gyulai polgár intézett beadványt a közerkölcs nevében a városi képviselő-testülethez annak érdekében, hogy a Bárdossal határos, úgynevezett Hagymatéren lévő bordélyházakat beszüntessék, valamint a bordélyházakról és kéjhölgyekről szóló városi szabályrendeleteket hatályon kívül helyezzék. A beadvány szerint a kórházban a betegek felét a bujakóros kéjhölgyek tették ki, s lényegében nyilvános bordélyházakra nincs szükség.
Dr. Kovács István megyei főorvos a gyulai képviselő-testület ülésén elmondott beszédében válaszolt a beadványra. Elmondta, hogy a prostitúciót erkölcsi szempontból elítéli, de annak üldözését tévedésnek tartja, a kérdés ugyanis közegészségügyi kérdés is. Statisztikai adatokkal cáfolta, hogy a kórházi betegek fele bujakóros kéjhölgy lenne, ez az arány hét év átlagában 11% volt.
A képviselő-testület végül a beadványt figyelmen kívül hagyta, és az addigi gyakorlatot és szabályozást hagyta érvényben.
A korszakban lényegében hatóságilag ellenőrzött prostitúció folyt. A városi képviselő-testület szabályrendeleteket alkotott a tárgyban, melyekben szigorú közegészségügyi és rendészeti szabályokat rögzítettek.
A kéjelgés ügyről 1898-ban hozott városi szabályrendelet szerint kéjnőnek tekintendő az, aki a „kéjelgést rendesen és keresetképpen űzi”. Minden kéjnőnek beiktatás végett a rendőrkapitányságon kellett jelentkeznie, ahol megpróbálták erkölcsös útra téríteni, ha mégis kitartott szándéka mellett, a kéjnők jegyzékébe beiktatták. A beiktatott kéjnőt orvosi vizsgálat után türelmi könyvecskével (bárca) látták el, mely a kéjnő személyleírását, aláírását és az orvosi vizsgálatok eredményének bevezetésére szolgáló rovatokat tartalmazott. Magán kéjnők esetében az igazolvány fényképes volt. Ugyanis a kéjnők kétfélék lehettek, nyilvános házakban lévők és magán kéjnők, akik a vendégeiket a saját szállásaikon fogadták. Nyilvános házat csak férjes, özvegy vagy elvált büntetlen előéletű nő bírhatott, akiről feltételezhető volt, hogy üzletében a rendet képes fenntartani. Nyilvános házakat csak félreeső utcákban létesíthettek, olyanban, ahol templom vagy iskola nem volt. A bordélyok számát ötben határozták meg, egy bordélyban három kéjnőnél kevesebbet és tíznél többet nem tarthattak. A városi orvosok hetente kétszer kötelesek voltak a város területén élő kéjnőket megvizsgálni és a vizsgálat eredményét a türelmi könyvecskébe bevezetni, a beteg kéjnőket a közkórháznak adták át.
A fenti szabályokkal igyekeztek a prostitúciót mederben tartani, megakadályozni a nemi betegségek és a bűnözés terjedését.
