Hegedűs István, a gyulavári református gyülekezet lelkipásztora: A nagy egyházi ünnepekre sokféle szokás rakódott, de Krisztus születéséről, haláláról és feltámadásáról sokan megfeledkeztek, pedig nélküle üres az ünneplés.
• Nagytiszteletű Úr! Az Ön ízes kiejtéséből következtetve szűkebb pátriájára, nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy az a Hajdúság?
• Valóban onnan származom, Hajdúböszörményben születtem 1959-ben, és ott nőttem fel egy hat fiúgyermeket nevelő családban. Édesapám – aki 89 évesen még közöttünk van – vasúti segédmunkási fizetéséből élt a nagycsalád. Hálával gondolok vissza a boldog gyermekkorra, szükséget sohasem láttunk, mert Isten mindig kiparancsolta az elegendőt, és a jó családi légkör mindenért kárpótolt. Szüleim hívő emberek lévén, mindnyájunknak az Újszövetségből választottak nevet: Pál, János, Péter, András, István és Barnabás. Neveltetésünk is meggyőződésük jegyében zajlott, 13 éves koromban ettől nem független, de már személyes döntésem volt, hogy Isten útját fogom járni. Ez nem jelentette azt, hogy lelkész akartam volna lenni, a szakmám eredetileg férfiszabó és abban is dolgoztam.
• Közel sem mondható szokványosnak, hogy a férfiszabóságtól a teológiára, majd a lelkészi pályára vezet az út.
• A szakmai képzettség megszerzése után beiratkoztam a hajdúböszörményi Bocskai István Gimnázium levelező tagozatára. Nem volt vele különösebb célom, de lehetőség nyílt rá, és én éltem vele. Abban az időben, amikor leérettségiztem, a Debreceni Református Teológia a lelkészhiány megoldására levelező képzést indított, ahová 1979-ben felvételt nyertem, bár még ekkor sem gondoltam a lelkészi pályára, inkább a teológia mint tudomány vonzott. Nem könnyítette meg a teológia elvégzését, hogy ekkor töltöttem másfél éves sorkatonai szolgálatomat Lentiben.
• A lenti laktanyát a keményebb helyek között emlegették. Egyáltalán hogyan illeszkedhetett egy teológus a helyenként nagyon durva és ideológiailag sem barátságos közegbe?
• Egy lövészezredbe vonultam be, és valóban Lentit a szigorú körülmények miatt büntetőhelyként is emlegették a katonák, én azonban úgy gondoltam, hogy bármilyen helyzet is vár reám, a hitemet sehol sem titkolhatom el. Nem volt könnyű ott hitben élni, a Biblia olvasását például nem engedélyezték, úgyhogy a belső zsebemben hordtam egy kisméretű bibliát, és bizony a napi igét sokszor csak a mosdóban tudtam elolvasni. Később, amikor megismertük a bajtársakat, kiderült, hogy vannak rajtam kívül is teológusok, többek között együtt katonáskodtunk Kovács Péter plébános úrral, aki most Gyulán szolgál. A második év már lazább volt, és egy teológus, aki írnoki tisztet töltött be, hétvégeken kerített üres termet, ahol titokban összejöhettünk.
• Végül is mikor határozta el, hogy hátat fordít világi foglalkozásának, és lelkészként éli tovább életét?
• Ötödéves voltam, amikor összeházasodtunk feleségemmel, és nem sokkal utána választ kellett adnom, hogy merre veszem az irányt, bizonytalan voltam az utolsó percig. Életem igazán nehéz döntése volt, hiszen a lelkészi hivatás ismeretlen volt számomra, és ott kellett hagynom szülővárosomat, addigi munkahelyemet, barátaimat, civil életem egészét. Mint a hívő embereknek mindig, nekem is a Szentírás mutatott irányt, akkor éppen Pál apostol segítségével, aki a korinthusi gyülekezethez írt levelében mondja, hogy „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!”. Ez indított el az ismeretlenbe, első szolgálati helyemre, Köröstarcsára, ahol tele energiával, igyekezettel kezdtem el a munkámat, és ahová nagyon sok kedves emlék köt. Szűk nyolc év szolgálat után 1995-ben hívtak meg a gyulavári lelkészi állásba.
• A kilencvenes évek közepe még közel esett a rendszerváltozáshoz, érződött ebből a nyugtalan időszakból valami a gyülekezete életében?
• Gyulavári évtizedekkel ezelőtti életét csak olvasmányokból és hallomásból ismerem. A rendszerváltozás utáni időszakban többen mozdultak az egyház felé, eljöttek a templomba olyan emberek, akiket addig nem lehetett ott látni. Sokszínű volt a politikai paletta, talán öt-hat vagy még több párt is jelen volt Váriban, és ez valamelyest érzékelhető volt a gyülekezetben is. Voltak, akik szóvá tették, hogy azokkal is kedves vagyok, akik más múltból jöttek, vagy eltemetek olyanokat is, akiket szerintük nem kellett volna, de én mindig elmondtam, hogy Isten igéjére mindenkinek szüksége van. Ez az időszak aztán lecsengett, aki igazán vágyott Istent keresni és követni, az megmaradt, aki más okból jelent meg, az pedig elmaradt.
• Itt, Gyulaváriban milyen szolgálati lehetőségei vannak a lelkésznek?
• Van egy kis gyülekezet Újváriban, amelynek gondozása szintén az én feladatom, hitoktatást végzek az óvodákban és az iskolában, rendszeresen járok a Szép Alkony idősek otthonába és az idősek klubjaiba. Azokat, akik lazább szálon kötődnek az egyházhoz, más módon igyekszünk elérni. Évek óta meghívjuk a Magyar Continental Singers együttest a sportcsarnokba vagy szabadtérre, ők gospel zenét játszanak, műsoruk tulajdonképpen zenés igehirdetés, szívesen jönnek és hallgatják az emberek, úgy háromszáz körül szokott lenni a hallgatóság. Akik szorosabban kötődnek az egyházhoz, azok személyes gondjaikkal is fel szoktak keresni, pl. ha válás, betegség vagy más probléma adódik családjukban. Természetesen osztozunk a gyülekezet örömeiben is, ha valamilyen jeles esemény adódik, azért közösen adunk hálát. A lelkészi szolgálat valójában huszonnégy órás, mindig jelen kell lenni, akár személyesen, akár telefonon, ez állandó készenlétet igényel. Feleségem biztosítja ehhez a háttérszolgálatot, nélküle nagyon nehéz lenne úgy megállnom a helyemet, ahogyan az elvárható.
• Bármennyi is az elfoglaltsága, csak akad egy kis szabadideje.
• Néhány éve felhívott Perlaki Attila, az Erkel kórus karnagya, hogy volna-e kedvem csatlakozni hozzájuk, azóta ott erősítem a tenor szólamot. Ez heti kétszeri próbával rendszeres szabadidős elfoglaltságom, persze fellépések előtt több időt kell rá szánni, de megéri a fáradság. Nagyon szép darab a Missa Choralis, amivel most a Liszt-évfordulóra készülünk. Külön ajándéknak tekintem, hogy néha külföldi fellépésekre is adódik lehetőség. Ezen kívül szeretünk kerékpározni. Gyulavárinak nagyon szép, erdőkben, folyókban bővelkedő határa van, amelyet igyekszünk megismerni, a mályvádi erdőt, Dénesmajor környékét, a Körösök gátjait, egészen a Városerdőig.
• Nagyhét van, húsvét, a keresztyénség nagy ünnepe következik, de miért van az, hogy Európa társadalma, mintha megfeledkezett volna ezeknek az egyházi ünnepeknek az eredeti üzenetéről?
• Sok ember számára valóban kiüresedett a karácsony és a húsvét, a lényeg hiányzik belőlük, amely nélkül értelmetlenné válik minden egyéb. Ezt a helyzetet egy kis történettel tudnám megvilágítani, amely arról szól, hogy keresztelés után hazament a család meg a rokonság megünnepelni az újszülöttet, amíg gyülekeztek, kitették a babát levegőzni az előszobába, és letakarták egy kis pléddel. Akik később jöttek, nem vették észre, hogy a kiskosárban aludt a gyermek, levették kabátjukat és ráterítették. Mikor már mind együtt voltak, megkérdezte valaki, hogy hol az ünnepelt. Kinn volt az előszobában, a sok kabát meg rárakva. Így van ez ezekkel az ünnepekkel is, amelyekre sokféle szokás rakódott, de Krisztus születéséről, haláláról és feltámadásáról közben megfeledkeztek, pedig nélküle üres az ünneplés. Jézus megváltó halála és feltámadása a keresztyénség nagy üzenete a világnak, amely a földi életen túl örök életet kínál.
• Mégis, hogyan lehet a húsvét üzenetét megfogalmazni a mai embernek, aki mindenre azt mondja, hogy „mihez képest?” Jézus megváltotta, de ő azt kérdezi, hogy miből? Nincs bűntudata.
• A bűn az ember Isten nélküli állapota, a Tőle elidegenült életforma, ebből hív ki a halálból feltámadt Jézus Krisztus új, boldog, örök életre. Hit által lehet ezen az úton elindulni. Hinni nem tudni, hanem merni kell. Egy 18. századi angol költő, William Cowper nagyon találóan fogalmazta ezt meg: Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát.
