Hatévesen már zeneiskolába vitték, hetedikes volt, amikor Békéscsabán belekóstolt a színházi életbe. Reklámok, filmforgatás, kísérleti színházi produkciók jellemzik pályáját, de azt mondja, még nem döntötte el, hogy mindent erre tegyen fel. Állítja, Huszti Péter, akivel most együtt játszik, jót tett vele, hogy nem vette fel a színművészeti egyetemre.
• Gyulán láttalak legutóbb, de az alapján, amit olvastam rólad, találkozhattunk volna Sopronban éppúgy, mint Budapesten.
• Vagy bárhol máshol az országban. Most ugyanis két színháznak is állandó tagja vagyok, és míg a soproni Petőfi Színházban állandó helyen játsszunk, a Turay Ida Társulat egy utazó színház, így vándorszínészként lényegében az ország összes részében megfordulok. Mindehhez pedig hozzátartozik, hogy Budapesten lakom, így tényleg nagyot sokat utazok.
• Ez inkább izgalmas, vagy inkább megerőltető?
• Ez változó, de az biztos, hogy nagyon érdekes. Harminckét éves vagyok, egy harminc körüli fiatalembernek szerintem még próbálnia kell magát, minél több helyzetbe kell belekerülnie, hogy az ember saját magát összerakhassa. De ha tartósan megerőltetőnek élném meg, akkor az annyira rossz lenne, hogy nem is csinálnám.
• Mióta tart önmagadnak ez a kipróbálása?
• Ezt a fajta dolgot három éve csinálom, de igazából az elmúlt tíz évben, amióta végeztem Gór Nagy Mária színitanodájában, szóval azóta benne vagyok ebben. Azt is mondhatom, hogy ez a tíz év egy folyamatos harc volt, ami megedzett, hiszen a színitanoda nem egyetemi papírt ad, aki ott végez, azt ebben a szakmában másként ítélik meg, mint egy színművész diplomával rendelkező embert.
• De azért ettől még te is színész vagy. Mikor döntötted el, hogy erre teszed fel az életed?
• Én a mai napig nem döntöttem el, hogy erre mindent felteszek. Képes lennék erre, de nem a végsőkig, nem szeretnék hatvanéves megkeseredett ember lenni.
• Akkor ez most csak egy élethelyzet?
• Belekezdtem valamibe, amire rávezettek, vagy az életösztön, vagy a pedagógusok, akik olyan adottságokat vettek észre bennem, amiért ebbe az irányba indultam. Hatéves koromban már elvittek a gyulai zeneiskolába, kiderült, hogy kifinomult hallásom van, a zenével kellene jobban foglalkoznom. Nem voltam ezzel egyedül a családban, egyik nagyapám pisztonozott, a nagybátyám is nagyon jól énekelt, az apukámat pedig az ötvenes években el akarták vinni énekiskolába. Csak hát mi nem sokkal korábban, 1945-ben Csíkszeredáról települtünk Gyulára, és nagyapám azt mondta, hogy nincs kívánságműsor, a fia menjen orvosnak.
• A te zenei érdeklődésedet viszont támogatta.
• Így van, amikor én fellelkesültem, édesapámnak is nagyon tetszett, hogy énekelek. De persze volt más is, szavalóversenyeken vettem részt, szerettem szerepelni. Ezek azonban nem nagyon érdekeltek, de a színház az más volt. Hetedikes koromban bekerültem a békéscsabai Jókai Színházba, és most már tudom, nem véletlenül mondják azt, hogy ha egyszer a színház az embert megérinti, onnan többé nem tud szabadulni. Amikor fent vagy a színpadon, lenn ül hatszáz ember, és érzed az energiáikat, érzed az egésznek a miliőjét, onnan nincs visszaút. Mindezt 12 évesen éltem át, elmondhatom, hogy ez volt az első szerelem.
• Ez aztán az iskolaválasztást is befolyásolta, gondolom.
• Így van. Hetedikes voltam, amikor a nővéremet felvették a szentesi Horváth Mihály gimnáziumba, így akkor kézenfekvő megoldás volt, hogy én is oda megyek. Sikerült is a felvételim, viszont egy év után úgy alakult az életem, hogy onnan el kellett jönnöm. Azt hiszem kicsit túl jól éreztem ott magam. Akkor hirtelenjében ezt nagyon bántam, mert utána bekerültem egy konzervatív felfogású állami gimnáziumba, jó és rossz értelemben is egy liberális szabadságból csöppentem át egy konzervatív iskolába. De utólag már nem bánom a változást. Mert lehetséges, hogy ha azt az iskolát elvégzem, felvesznek az egyetemre, másképpen a alakul az életem. Az a Gyulán eltöltött öt év – mert az elsőt újra kellett járnom –, annyi barátot, annyi szeretetet adott a saját városomban, amiért borzasztó hálás vagyok.
• Fontosak ezek a kötődések?
• Igen, nagyon fontos az, hogy hazamész Gyulára, és mindenki, nemcsak a korosztályom, hanem más generációk is ott vannak és örülnek neked. Folyamatosan futballoztam a városi bajnokságban, teniszeztem, szóval az egész várossal egy olyan kapcsolatot alakítottam ki, amit az ember fiatal korában ösztönösen érzett, idősebb fejjel pedig sokkal jobban becsüli meg a barátait, ismerőseit, és ez meghatározza az ehhez a földhöz való viszonyát. Most már úgy érzem, ehhez nagyon kellett, hogy én visszakerüljek Gyulára tizenöt évesen.
• A város ezek szerint most is nagyon fontos neked?
• Igen, a mindennapi beszélgetéseimben is nagyon gyakran előjön. Épp a napokban beszélgettem egy kedves barátommal emberekről, korokról, generációkról. Azt állapítottuk meg, hogy Gyulán nincsenek nagy különbségek a generációk között, ez is segítette, hogy egy szokatlan közeg alakuljon ki, amiben megmaradnak, átörökítődnek az értékek. De persze ebben szerepet játszott bizonyára a kisvárosi, polgári hangulat is. És van annak a helynek, a Fehér- és Fekete-Körös találkozásán egy misztikuma is, a régiek nem véletlenül itt települtek le, tudták, hová kell városokat építeni.
• Visszatérve az életedre: említetted, hogy azokra, akik nem a színművészetiről kerülnek ki, más szemmel néznek a szakmában. Nem gondoltál soha arra, hogy megszerezed a diplomát?
• Nagyon sok emberen látom, akik nem végezték ezt az egyetemet, hogy ez gátolja őket. Én ezt nem érzem, ha saját magaddal minden le van rendezve, akkor felül lehet emelkedni ezen. Felvételiztem a Színművészetire, nem vettek fel, úgyhogy mentem a Gór Nagyba, aztán még egyszer, utána többet már nem. Persze voltak önértékelési problémáim is, azt hittem magamról, vagyok annyira tökös gyerek, hogy odamegyek a főiskolára, elmondok valamit és felvesznek.
• Nem így volt.
• Nem, de már nem is bánom. Múltkor Huszti Péterrel beszélgettem egy premier után, ő mesélte, hogy mindig tanárurazzák, még azok is, akiket kirúgott a felvételin. Velem is ez történt, és akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nekem ő azért volt tanár úr, mert azzal, hogy kirúgott, elindított azon az úton, amit tíz év alatt bejártam. És amitől sokkal erősebb ember lettem és jobb színésszé váltam. Ha felvesznek, akkor biztosan azt gondoltam volna, hogy na, minden megvan, ellettem volna a nagyképűségben, tökrázásban. Így viszont meg kellett küzdenem mindenért, racionálisabb is lettem ezek alatt az évek alatt. Saját magammal tisztába kerültem, bizonyítottam magamnak egy fejlődési folyamat során.
• Az eddigi pályád elsősorban a színházi színészetről szólt, még ha tudjuk is, hogy ez nálunk nem válik annyira ketté, mint a tengerentúlon.
• Igen, főleg színházakban játszottam. Miután elvégeztem a tanodát, a Vígszínházba kerültem Gyöngyösi Tamás révén, akinek játszottam a mozgásszínházában. Két évig voltam ott, akkoriban 120 százalékon égtem, de az csak az energiáim töredékét foglalta le, így közben folyamatosan próbálkoztam amatőr és stúdiószínházakban. A Vígszínházban eltöltött két év után leszerződtem a Vidám színpadra, ami a csőd szélén állt, minimális műszaki személyzettel működtették a színházat, így nekünk kellett a díszletet is pakolni. Három év után az igazgató azonban elkezdte lecserélni a társulatot, negyedik évben már nem kaptam szerepet. Utána, mivel ez egy gyakorló szakma, ha nincs feladat, csinálni kell, hát mindenfélét elvállaltam: meseszínházban, utazó és alapítványi színházában játszottam, ezt követően kerültem Sopronba. De nem igaz, hogy csak színházi színész lennék, egy időben nagyon sok reklámfilmben játszottam.
• Sokan ezt nem, vagy nem szívesen vallják be.
• Egy idő után én is tudatosan hagytam abba, mert sajnos Magyarországon bevett szokás, hogy reklámarcokat nem foglalkoztatnak játékfilmekben, én pedig filmezni szerettem volna. De addig, ha nem lettek volna ezek a reklámfilmek, azokat az éveket nem tudtam volna végigcsinálni, mert éhenhalok, nem tudtam volna elmenni amatőr színházakba, hogy a szakmát tanuljam. Igen, ez lehet a szakma buktatója, hogy nagyon sokan szégyellik, nem vállalják fel ezt. Én nem szégyellem, sőt, ennek nagyon sokat köszönhetek.
• És a filmes álmok?
• A filmesek sajnos eddig még nem kaptak rám. Ez egy elég belterjes közeg, én nem nagyon vagyok az a típus, aki úgy tudna forgolódni, hogy bekerüljön. És persze látni kell, hogy nem vagyok sztáralkat sem. Egy-két filmben és sorozatban azért játszottam apróbb szerepeket, például a Barátok köztben és a Tűzvonal egy-két részében.
• Azon túl, hogy filmen szerepelnél, milyen céljaid, terveid vannak?
• Nincs célkitűzésem. Azt szeretném, hogy ha már benne vagyok valamiben, megkapjam az újabb lehetőségeket, kipróbálhassam magam. Nem akarom az energiáimat a várakozással felőrölni, ezért is próbálok több lábon állni. Klasszikus értelemben vett szerepálmom sincs, csak a konkrét darabok szerepeire koncentrálok, és egy idő után minden szerepet megszeretek. Illetve mindentől, minden helyzettől, karaktertől, darabtól próbálok jobb lenni. Szoktam kísérletezni magamon, és igyekszem komplexen fejleszteni a képességeimet. Sajnos Magyarországon elfelejtettük, hogy egy színésznek mindent tudnia kell, nem szabadna annak lennie, hogy én prózai színész vagyok, te énekes, ő meg musicalszínész. Ezért jók a vidéki színházak, mert egyik este prózát, a másik este musicalt játszom.
• Nem is vágysz pesti színházba?
• Jól érzem magam a soproni színházban, jó szerepeim vannak. Időnként persze jó lenne, ha csak fel kellene szállni a metróra, az Arany János utcán leszállni, és besétálni a pesti Broadway-ra. Ezek megfordulnak a fejemben néha, de összességében jó nekem abban a kisvárosban játszani.
