Dr. Iványi János, Gyula város díszpolgára, a Pándy Kálmán Megyei Kórház nyugalmazott osztályvezető főorvosa:
• Büszke vagyok arra, hogy tudományos fokozatomat nem az egyetemi pályafutás egyik állomásaként szereztem meg, hanem kórházi főorvosként Gyulán, az itteni munkámra támaszkodva védtem meg.
• Tanár Úr! Az Ön orvosi pályafutását tudományos fokozat, rangos szakmai elismerések és nagyon sok publikáció fémjelzi. Eredetileg mégsem erre a pályára készült.
• Az Orosháza és Tótkomlós közötti Gyulamezőn születtem, és mint jól tanuló tanyasi gyereket, szüleim állatorvosnak szántak. 1943-ban, az akkor még a Budapesti Műegyetem egyik fakultásaként működő állatorvosi karon kezdtem meg tanulmányaimat, majd jött a front, és én az egyetemi rohamzászlóalj tagjaként megsebesültem. Kalandos úton hazakerültem, és beiratkoztam a szegedi orvosegyetemre, megismerkedtem leendő feleségemmel, aki akkor bölcsészhallgató volt, az új egyetemi évet mégis a fővárosban kezdtem egy oldal szalonnával és egy csomó tojással fölszerelkezve. 1945-ben azonban nagyon nehéz volt az élet Budapesten, meg a szívem is Szegedre húzott, ezért visszatértem, és a Szegedi Egyetemen avattak orvosnak 1949. április 9-én.
• Az akkori tanyavilág és életformája mára eltűnt, milyen volt hét-nyolc évtizeddel ezelőtt tanyán gyermekeskedni?
• Parasztcsaládból származom, és amikor az iskolára került a sor, a szüleim mérlegelték, hogy jó lesz-e, ha téli időszakban egy szem fiúgyermekük a 2-3 km-re levő tanyai iskolába jár. Anyai ágon volt rokonságunk Szentesen, így ott jártam elemi iskolába, majd gimnáziumba is. Szünidőben persze nyáron mindig otthon voltam, részt vettem a nyári munkákban, segítettem a kukoricakapálásban, a törésben meg az aratásban. Lovas kocsival hordták be a learatott gabonát asztagba, és az asztaghoz támasztott hosszú létráról én dobtam föl apukámnak a kévéket, ami elég komoly testedzés volt. Tehát a mezőgazdasági munkának minden részét ismerem, kaszálni is tudtam, ha nem is első osztályú szinten. Azt, hogy honnan származom, sohasem felejtettem el.
• Mi lett a kis birtokkal meg a tanyával?
• Amikor a kulákok közé sorolt parasztokat megfosztották vagyonuktól, akkor kezdték a középparasztokat, így apámat is meghurcolni. Én már a szegedi klinikán dolgoztam, és az egyik betegem segítségével sikerült a földünktől megszabadulni, elfogadták a Mezőhegyesi Állami Gazdaság tartalékföldjének. 1953-ban elköltöztünk a tanyáról. Sose felejtem el, hogy amikor ment kifele a teherautó, apám azt mondta: „Fiam! Negyven évig ezért dolgoztam, a semmiért!” A tanya helyén ma már semmi sincsen. Amikor szakmai utakon jártam a megyét Tótkomlós és Orosháza között, azért a dűlőnél mindig lenéztem, hogy arra volt valamerre.
• Fél évszázada él Gyulán, de a pályáját nem itt kezdte, hogyan vezetett az útja a Békés Megyei Kórházhoz?
• Gyulához nem kötött semmi, bár gyermekkoromban is híre volt a kórháznak, olyan formában, hogy ha valaki nagyon beteg, azt oda viszik, és ha ott sem tudják meggyógyítani, akkor „kész”. Nemcsak alsóbb iskoláimat, de orvosi gyakorló időmet is Szentesen töltöttem, úgy volt, hogy ott is maradok, de másképpen alakultak a dolgok. Pályafutásomat a Szegedi Belgyógyászati Klinikán kezdtem, olyan neves professzorok mellett, mint Purjesz Béla és Hetényi Géza, az itt töltött hat esztendő alatt kezdtem érdeklődni a cukorbetegség iránt. Minthogy engem ebben a hivatásban nem annyira a tudományos kutatás, hanem a gyógyító tevékenység vonzott, és a családalapítás is a küszöbön állt, 1955-ben megpályáztam a Jászberényi Járási Kórház belgyógyász főorvosi állását, így lettem az ország legfiatalabb belgyógyász főorvosa. Nehéz dolgom volt, mindössze harmincévesen, klinikai háttér nélkül, de a Szegeden látottak alapján megszerveztem a cukorbeteg-ellátást. 1960-ban, amikor a nagy kórházi osztályokat felbontották alapszakmák szerint, ez Gyulán is megtörtént, ekkor neveztek ki ide az egyik belgyógyászati osztály vezetőjének, ezt követően itt dolgoztam 1994-ig, amikor hetven- éves koromban nyugdíjba vonultam. Ötven éve lakunk Gyulán, tehát életem nagyobb felét itt töltöttem, minden ide köt.
• A gyulai három és fél évtized termékeny időszak volt.
• Itteni működésem elején kezdődött el a szakmai specializálódás, én a cukorbetegséggel, elsősorban az endokrinológiával foglalkoztam, később Deli László a szívgyógyászat, Libor János pedig a tápcsatorna-betegségek iránt érdeklődött. Így alakítottuk ki a hetvenes évek derekára a három belgyógyászati osztályt 50-50 ággyal. Egykori főnököm, Borbola József Szegedről Békéscsabára került, vele szerveztem meg egész Békés megyére kiterjedően a cukorbeteg- gondozást. Hét állomást létesítettünk, amelynek elég jó országos híre lett, mert egész megyét átfogó egységes gondozás nem volt máshol az országban. A tapasztalatokat publikáltuk munkatársaimmal, mindig igyekeztem foglalkozni azokkal a kollégáimmal, akikben fantáziát láttam, így számos közös szakmai cikkünk látott napvilágot. Büszke vagyok arra, hogy tudományos fokozatomat nem az egyetemi pályafutás egyik állomásaként szereztem meg, hanem kórházi főorvosként Gyulán, az itteni munkámra támaszkodva védtem meg.
• Ez ilyen hálózatépítő korszak volt, amelyben a gyulai kórház néhány szakterületen az élen járt?
• Igen, kiemelkedő volt például Gyarmati István tevékenysége az iskolafogászat megszervezésében és a fogágybetegségek ellátásában, a Debrecenből idekerült Deli László a szívgyógyászat terén kifejtett munkásságával szerzett országos ismertséget. A sikerhez azonban kellettek olyan személyiségek is, mint Pintér Miklós, aki klinikai szintű laboratóriumot fejlesztett ki, biztos alapot képezve a gyógyító osztályokon folyó munkához.
• Tanár Úr sokat publikált, bejárta a fél világot, ma is fordít szakcikkeket, hogyan alakult kapcsolata a nyelvekkel?
• Huszonegy előadást tartottam külföldön angol és német nyelven, szakmai közleményeim száma ötszáz körül van, valóban sokat kellett idegen nyelveket használnom. Annakidején a gimnáziumban humán tagozatra jártam, ami akkor azt jelentette, hogy nyolc évig latint és harmadik osztálytól kezdve németet tanultunk, negyediktől a görögöt választottam, csupán azért, mert nagyon jó tanárunk volt, és élveztük, hogy az Odüsszeiát és az Iliászt görögül olvashattuk. Az angollal már az egyetemen ismerkedtem meg, mert professzorom, Hetényi Géza négyünket beíratott angolórára, amit többnyire saját zsebéből fizetett. Nyelvismeretemnek a mai napig hasznát veszem, ugyanis az Orvosi Hetilapnak van egy referáló rovata, amely friss, kurrens cikkekkel látja el azokat, akik nehezebben jutnak hozzá külföldi folyóiratokhoz, vagy idő szűkében vannak. 1962 óta háromezer cikkem jelent meg itt, amit a lap Markusovszky-díjjal és emlékéremmel honorált.
• A gazdag életpálya sok más elismerést is hozott, de ezek szerint a nyugdíjas évek sem telnek munka nélkül.
• Az elismerések közül az egyik legkedvesebb számomra a Pándy-emlékérem, amelyet a kórházban elsőként kaptam meg, de jólesett az 1994-es Békés Megyéért díj is. A Batthyány-Strattmann László-díjat 2000-ben életmű-elismerésként adományozta az egészségügyi miniszter. A Magyar Diabetes Társaság kitüntetése volt a Hetényi Géza-emlékérem. A szakmát természetesen követtem és követem a mai napig, de a munkából mostanra csak az Orvosi Hetilap maradt.
• Az Iványi család ismert Gyulán az evangélikus egyházhoz való szoros kötődéséről is.
• Én is és feleségem is evangélikus családból származunk, örömmel látom, hogy a kis gyulai evangélikus gyülekezet mostanában gyarapszik. Lelkészünk, Jakab Béla munkálkodása nyomán a templom kívül-belül megújult, angol és német nyelvű istentiszteleteket is tartanak és fiatalok, gyerekek is egyre többen vannak. A mi gyerekeink és unokáink is tartják a hitüket. Mindhárom fiam az orvosi pályát választotta, tizenhárman vagyunk, ha összejövünk, a baj csak az, hogy mindnyájan távol élnek. Nagyon elfoglaltam magam a szakmámmal, ezért a közéletben talán kevesebbet vettem részt, de azért itt nagyon jól éreztük magunkat Gyulán. Még Altorjay Aladár főorvos úr mondta, amikor ideköltöztünk, hogy aki tíz-tizenöt évig itt él, az a susztertól kezdve itt mindenkit ismer. Rengetegen köszönnek rám az utcán, a boltokban, akiket vagy akiknek a rokonát gyógyítottam. Általában ezerötszáz beteg fordult meg évente az osztályunkon, ez harminccal megszorozva elég szép számot ad ki.
