Szégyen gyalázat! Már két éve itt van és még nem néztem meg közelebbről és alaposabban. Sokszor elmentem mellette és tudtam, hogy mire való az ilyesmi. Azt hiszem, értem is, hogyan működik. Tudom, mit jelentenek a rajta levő jelek, tudom, hol vannak a ráírt városok, és tudom, mi az, hogy időzóna. Kíváncsiságomat azonban csak a napokban keltette fel igazán, amikor az Interneten olvastam róla.
A világmindenség teljességét szimbolizálja, a háromtonnás üveggömb, mint földgömb, a világ egységének szükségességét hangsúlyozza – írja róla az alkotója. Izgatottan közelítettem a sétálóutca világórájához.
New York, London, Los Angeles, Tokió, Sydney, Moszkva, Athén, Bangkok, Chicago, Bombay, és – a világ legnagyobb metropoliszai mellett, a japán gyártmányú karórámon is aktuális időzónában – Gyula.
Délután négy óra volt, helyi idő szerint. Szakadt az eső az ólomszürke kora nyári délutánban, és ez elég is volt ahhoz, hogy a kicsi város kicsi belvárosa kihalttá váljon. Az utcán egy esernyős alak távolodott, egy biciklis pedig, akinek kopott táskája gumipókkal volt a csomagtartóhoz rögzítve, sebesen suhant el mellettem (menekült az eső elől). A közeli üzletek kongtak az ürességtől. Csak ketten maradtunk a helyszínen: a világidő meg én. Néztem a hatalmas gömböt, az időzónákat jelölő római számokat, és próbáltam átélni a világegyetem teljességét. Nem éreztem semmit. Nem hiszem, hogy az eső miatt. A világ egységének szükségességét már régebben beláttam, így erre most nem akartam az időt fecsérelni (egyre jobban esett, és a szél is kezdett felélénkülni).
Azt is írja az „egységes szellemi és művészeti alkotás” tervezője, hogy a világóra „környezete úgy van kialakítva, hogy lehetőséget adjon az elmélyült elmélkedésre is”. A lehetőséget tehát megkaptam, rajtam áll, hogy tudok-e itt és most elmélyülten elmélkedni. Nem megy. Mi lehet ez a kialakított környezet? Mellettem az ügyészség épülete, körben üzletek, távolabb egy csuromvizes pad. A díszburkolat tényleg szép, de annyira valószínűtlen, hogy erre gondolt volna. Einstein relativitáselmélete, a görbült téridő és a fizikai univerzum teljességének érzete is felszínre tör a tudattalanom mélyéről, próbálom összehozni az üveggömbbel, meg az órával, de ismét kudarcot vallok.
„Az emlékmű körbejárható.” Megtettem.
Mit is írt még? Azt, hogy „Mozgása, éjszakai világítása, az időközönként felhangzó szférikus zene, illetve Erkel művek szerepének fontosságát és velünk való kapcsolatát erősíti.” Meg, hogy „A zene ütemére az üveggömb világítása pulzál (fényjáték).” Most még nem teljesen értem, sőt az első mondattal nyelvi problémáim is vannak, de ez lesz az! Majd egy este visszajövök, amikor a közeli szökőkutak is csobognak, és szférikus zenére pulzál a gömb. Akkor talán én is átélhetem a világmindenség teljességét. Ilyen egyszerű lenne?
Kicsit azért félek. Nem tudom, hogyan fogok reagálni, amikor Erkel zenéjét egy pulzáló gömbből hallom. Fel is vetődik bennem rögtön a kérdés, hogy vajon Erkel zenéje szférikus-e. Az eső egyre jobban zuhog. Elindulok a Harruckern tér felé, balra fordulok és felnézek a belvárosi római katolikus (Nagyboldogasszony) templom megszürkült számlapú toronyórájára. Öt óra huszonkét percet mutat. Már majdnem húsz éve ennyit mutat. A mozdulatlan óraszerkezet kerekei és rugói között, száz méterre a világórától, megnyugtatóan áll az idő.
