• A legjobban focizó zenésznek, vagy a legjobban zenélő focistának tartod magad?
• Egyiknek sem.
• Mégis, melyik határozza meg most jobban az életedet? A foci vagy a zene?
• A zenéből élek, az jelenti az életemet, a futball meg a szerelmem. Szóval az egyik a munkám, a másik pedig a hivatásom, de mindkettő ugyanolyan fontos. Egyik nélkül sem tudnám már elképzelni az életem, így kettéválasztani sem tudom a kettőt egymástól.
• Híressé mégis a zene által lettél.
• Igen, így van. Érdekes dolog, mert a sport hamarabb jelentkezett nálam, előbb sportoltam, csak aztán lettem énekes. Előbb atletizáltam, aztán fociztam, játszottam Kocsis Lajossal, Steigerwalddal, Ottlakánnal, Cserhátival, sokakkal. Ez Gyulán nekem óriási dolog volt, hogy játszhattam velük, gimnazistaként bekerültem abba a felnőtt keretbe, ami NB II-es volt, a klub történetének legjobb eredményeit érte el.
• Mikor jött el az a pont, amikor eldöntötted, hogy inkább az éneklés kerül előtérbe.
• Párhuzamosan ment a zene, meg a futball sokáig. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a zenémet szeretik az emberek. Ez automatikusan így alakult, nem volt ez megtervezve, csupán mentem szépen az áramlattal. Aztán, ahogy sodortak az események, egyszer csak azt vettem észre, hogy a zene előrébb van.
• Lényegében ti, a Névtelen Nulla voltatok az a zenekar, amely az Edda mellett vidékről be tudott kerülni az országos zenei kínálatba. Minek volt ez köszönhető?
• Igen, de azért tegyük hozzá, hogy az Edda mindig népszerűbb volt nálunk. Mi nagyon sokat tettünk, számtalan versenyen elindultunk, sokat meg is nyertünk, amikor végre valaki azt mondta, hogy legyen már felvétele ennek a zenekarnak. Aztán lett nem is egy, hanem kettő, aztán ne is kettő, hanem négy, ott volt köztük az a Csíkos napernyő és a Jeremy, amik meghozták az áttörést.
• A hasonlóan lendületes folytatás viszont elmaradt.
• Ez így van. Amikor elkezdesz valamit, ami újnak számít, arra vevő a közönség, de amikor már a folyamatában vagy, az bizony nem akkora szenzáció. Az első sláger az meghatározó, utána már sokkal nehezebb olyan produkciót letenni az asztalra, ami az elvárásoknak megfelel, és befutatható. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy mindenféle segítség nélkül hoztunk létre valamit, gyakorlatilag a rajongók szeretetére támaszkodva. Ezért is koncerteztünk rengeteget szerte az országban.
• Akkor egyébként vidéki zenekarként nehezebb volt?
• Az volt a nehézsége, ami a könnyebbsége is: nagyon kevés volt az a csatorna, ami lehetőséget biztosított, hogy ismertté váljál. Viszont ha a Magyar Televízió egyes csatornáján valaki szerepelt, azt gyakorlatilag az egész ország látta. Ma meg már annyi csatorna van, hogyha szerepelsz az egyiken, a másik kilencszáz miatt nem biztos, hogy látják.
• Tehát volt egy pont, ameddig nehéz volt eljutni. Amikor viszont már eljutottatok egy szinte, akkor miért nem ment tovább a Névtelen Nulla?
• Az volt a baj, hogy beskatulyáztak bennünket. Nem szerettem volna, ha úgy emlegetnek, hogy egy- vagy kétdalos zenekar. Voltak csalódásaink is, készítettünk dalokat, nem slágerzenéket, hanem igényes számokat, amelyekről az akkori lemezkiadónk Boros Lajos vezetésével azt mondta, hogy túl igényesek. Több slágerzenét nem tudtunk már írni, úgyhogy ez automatikusan a zenekar megszűnéséhez vezetett. Ez egy normális, de szomorú folyamat.
• És visszafordíthatatlan?
• Sokan sokszor szerették volna a zenekart újra összehozni, a bátyám is többször pedzegette már, hogy mi lenne, ha újra összeállnánk, de én mondtam, hogy egy szavahihető ember vagyok, ha egyszer azt mondom, hogy vége, akkor annak vége. Tudom, hogy pénzből élünk, de ezektől a búcsúkoncert-sorozatoktól rosszul vagyok, kifejezetten fájnak. Például a Nyugati pályaudvaron ott voltam az LGT búcsúkoncertjén, és utána borzasztóan fájt, hogy rá két évre újra előálltak egy búcsúkoncerttel. Én erre képtelen lennék.
• Egyébként tartod a kapcsolatot a zenekar többi tagjával? A testvéreddel nyilván…
• Nem mondom, hogy napi szinten, de ápoljuk a kapcsolatunkat, nem találkozunk sűrűn, de nagyon jóban vagyunk mindannyian.
• Amikor Ausztráliába kimentél, mire számítottál, mit vártál és mire készültél?
• Ó, Ausztrália nekem nagy csoda volt, nagy álom. Féltem is egy kicsit tőle, nehogy rózsaszín álmokat kergessek. Aztán szerencsére beigazolódott, hogy nem. Ausztrália tényleg olyan csodálatos, mint amit én gondoltam vagy képzeltem róla. Borzasztó módon hálás vagyok, hogy ott lehettem, hogy ott élhettem összességében hat és fél évet, nagyon szeretem.
• Leginkább miben más, mint Magyarország?
• Leginkább mindenben. Más az emberek mentalitása, pozitív gondolkodásúak, jóindulatúak, nem jellemző rájuk a külsőségek olyan istenítése, mint ami az európai embereket általában jellemzi, lényegesen kevesebb a sznob. Emellett sokkal jobban beosztják a saját 24 órájukat, nagyszerű a gondolkodásmódjuk és csodálatos az ország. Hatalmas méretek, távolságok, fantasztikus növény és állatvilág, trópusi éghajlat, és minden van.
• Hogy ért véget ez a te ausztrál történeted?
• Nem múlt el, csak most egy kicsit másra koncentrálok.
• Amikor visszatértél a kenguruk földjéről, akkor gyakorlatilag itthon rögtön bekerültél a hazai popélet közepébe.
• Igen, akkor jött az Ezt egy életen át kell játszani. Akkora sláger lett, hogy nem hittem el. Rögtön lemezt kellett csinálni, de még nem voltam kész a saját dalaimmal, akkor keresett meg Presser, hogy mit szólnék ahhoz, hogyha LGT-dalokat dolgoznék fel. Természetesen örültem a lehetőségnek, hiszen gyerekkorom óta példaképem volt Presser és az LGT. Ez nagyon nagy siker volt, platina- és gyémántlemez lett.
• Aztán jött a foci.
• Hát a foci addig is megvolt.
• Úgy értem, a hivatásszerű, az edzősködés.
• Ja, igen. Az edzősködésbe, a női fociba én belesodródtam. Szekszárdon egy női tornán voltam vendég, énekesként. Nagyon tetszett, ahogy a lányok hozzáálltak ehhez a játékhoz. Aztán pár héttel később csörög a telefonomon, hogy az edző otthagyta a csapatot, és ők rám gondoltak. Mondtam, hogy ez jólesik, de nekem se papírom, se képesítésem, semmim nincs. De aztán meggyőztek, hogy tetszett nekik, ahogy a futballról beszéltem, és a lányok is hallgatnának rám. És akkor viszont én éreztem, hogy ezt komolyan kell venni.
• Ez mit jelentett?
• Elkezdtem a tanulmányaimat az edzőképzésben. Sikeresen felvételiztem és lediplomáztam, végigjárva a lépcsőfokokat, D, B, A és Pro licenszes edzői képesítésem van, ez utóbbi a legmagasabb minősítés, amit el lehet érni. Nagyon büszke vagyok erre, és örülök, hogy belevágtam, végigcsináltam, és a mai napig dolgozhatom ebben a nagyon szép és nagyon nehéz szakmában.
• Aztán a lányokból fiúk lettek.
• Igen, a REAC akkor NB I-es csapatánál is voltam egy fél szezont. Vegyes érzéseim voltak, volt bennem fenntartás is a mai magyar fociban uralkodó állapotokkal szemben, de persze kíváncsi is voltam, hogyan működik a dolog belülről.
• Nagyon más világ a kettő?
• Igen.
• És csak azért, mert itt férfiak vannak, ott meg nők?
• Nem. Az egyik egy profi világ, itt feladatból, pénzért játszanak, viszont ennek megfelelően más típusúak az elvárások is. A női foci viszont teljesen amatőr alapokon működik, sokkal több benne a lelkesedés, sokkal tisztábbak a viszonyok, szeretetből futballoznak a lányok.
• A profinak mondott foci rosszabb a hátterét, a körülményeit tekintve?
• Ami körbeveszi az egészet, az tele van hamis dolgokkal, kusza, homályos ügyekkel. Sajnos borzalmas a kép, persze tisztelet a kivételnek, annak a pár klubnak, ahol normális helyzet van, de azok sikeresek is.
• Mi az, ami egyáltalán életben tartja ezt az egészet?
• Magánemberek, vagyonos magánemberek. És önkormányzatok és őrült szponzorok. Olyanok, akik azt gondolják, hogy valaha is fognak ebből egy lyukas garast is viszontlátni.
• Majd az akadémiákból, az ott kinevelt fiatalokból…
• Az akadémia az egy nagyon erős szó, nagyon erős tartalmat kellene jelentenie. Attól nem lesz valami akadémia, hogy holnap veszek húsz darab kínai pólót és ráíratom, hogy XY Futballakadémia. Nagyon komoly szakmai tudást igényel, és óriási felelősség egy ilyet fenntartani. Szerencsére működik néhány egészen jó, ilyen például a felcsúti, de jó példa a Honvédé vagy a győri is. Nagyon fontos, hogy az ilyen helyeken hosszú távú nevelőmunka folyjon, fölépítsék, kineveljék a játékosokat, ne pár év alatt megtérülő emberkereskedelmet folytassanak.
• És ezekkel, vagy bármivel tényleg lehet jobb focit csinálni Magyarországon?
• Persze. A magyar foci 1986-ban kapott egy nagy pofont a szovjetektől kapott hatossal, és azóta minden évben mindenki szájából elhangzik az a mondat, hogy új alapokra kell helyezni a labdarúgást. Hát így, több mint húsz év után kérdezem én, hol vannak ezek az alapok? Követtünk mi már holland iskolát, német iskolát, nem sorolom. Ha egyszer végre eljutnánk oda, hogy nem követünk senkit, hanem a saját értékeket megbecsülve végre elkezdenénk szakmai alapokra helyezve az utánpótlás-nevelést, akkor talán középtávon lehet egy ütőképes, jó magyar csapat.
• Hogy visszakanyarodjunk Ausztráliához: hasonlóan szerves építkezésre gondolsz, mint amin az ausztrál foci végigment az elmúlt tizennyolc-húsz évben?
• Így van, abszolút. Ausztráliában a futball egyáltalán nem az első számú sportág, hanem körülbelül az ötvenedik. De akik ezzel foglalkoznak, azok nagyon tudatosan foglalkoznak vele, és imádják a focit, amatőr státuszból építették magukat arra a szintre, hogy stabil világbajnoki résztvevők legyenek. Persze nem az „igazi” ausztrálok rajonganak a fociért, hanem főleg az ebben az évszázadban bevándorolt kelet- és dél-európai családok leszármazottai.
• Visszatérve a ridegebb hazai focivalóságra: a válogatottban most 17 éves lányokkal dolgozol. Mennyire nehéz nőket, és különösen mennyire nehéz ezt a korosztályt edzeni?
• Igen, valóban az U17-es válogatottat vezetem, emellett a Fradiban a felnőtt női keretet edzem. Mit is mondhatnék? Nagyon nehéz, sokkal nehezebb, mint bárkivel. Amikor a férfi csapatoknál edzősködő kollégákat ugratni szeretném, azt szoktam mondani nekik, dolgozzanak akár csak három hónapig is nőkkel, biztos vagyok abban, hogy mind rohanna vissza a férfiakhoz.
• De csak az a baj, hogy lányokról, asszonyokról van szó?
• Nem. A csapataim, az U17-es lányok és a Fradi is egy komoly meló előtt álló csapat, ami nem könnyíti meg az ember életét. De a lányok tudják és elfogadják szerencsére, hogy én egy kemény edző vagyok. Persze velük másként kell keménynek lenni, mint a fiúkkal. Amikor a REAC-nál dolgoztam, ott profikkal voltam együtt, akik azért kapták a fizetésüket, hogy focizzanak. Ha nekik azt mondtam volna, hogy hajnali 3 óra 15 perckor edzés van, nekik kutyakötelességük lett volna azon megjelenni. Itt más a helyzet, itt sokszor tanárokkal beszélek, alkudozok, hogy engedjék el egyik vagy másik lányt utolsó óráról, hogy ne buktassák meg ebből vagy abból, mert akkor nem engedik tovább focizni. Elképesztően más a közeg és más a helyzet, de épp ezért vagyok nagyon büszke arra, hogy ezek a lányok mindent megtesznek a sikerért. Igaz, még egy kicsit kisasszonyosan fociznak – mint egyébként a férfiak is –, kerülik a test test elleni játékot, de az egész magyar női fociközeg ilyen.
• Hogyan képzeled a jövődet, inkább zenével vagy inkább focival?
• Ahogy az elején mondtam: a kettővel együtt, meg kell maradnia a párhuzamnak. A futballból nem tudok megélni, nekem az a szerelmem…
• Arra nem is gondolsz, hogy visszatérj a profinak mondott fociba?
• Dehogynem, az ember nem mondhat ki olyat, hogy nem. Igaz, a REAC-nál lemondtam, de akkor ezt éreztem jó döntésnek – ahogyan jól döntöttem akkor is, amikor elvállaltam –, az élet viszont utólag, úgy érzem, engem igazolt. De nem feltétlenül csak NB I-es csapatra gondolok, egy NB II-es csapatnál is szívesen dolgoznék, persze nem úgy, hogy legyen egy stabil középcsapatunk, hanem úgy, hogy elvárjanak tőlünk egy feljutást, de legalább egy dobogós helyezést. Én csak motiváltan tudok dolgozni, langyos vízben, nagy elvárások nélkül nem.
• És NB III-ban? Mondjuk Gyulán?
• Egyszer régen eljátszottam ezzel a gondolattal, igen, hogy milyen lenne Gyulán edzőnek lenni. Akiket ismerek, és ott vannak, azokat szeretem, jó viszonyban vagyunk, de őszintén megmondom, nem tudom, milyen színvonalú a szakmai munka. Sajnos egyébként is nagyon ritkán járok Gyulán – a bratyóm otthon lakik, mondhatnánk viccesen, hogy Hevesiékből elég ennyi ott –, így meccset sem láttam nagyon régen. Mindenesetre elég furcsa szituáció lenne, ha megkeresnének...
• Mondtad, hogy ritkán jársz haza. Így viszont, gondolom, szembetűnőbbek a változások.
• Van, ami nem változik. Amikor hazamegyek, mindig úgy érzem, hogy lelassul körülöttem az idő, mintha lassabban csorogna a víz, lassabban tekerné a bácsi a biciklit. És ez nagyon jó, nem jó az én életem, ez a rohanás. Imádom a várost, továbbra is imádom, mindig is imádni fogom. Nagyon jó helyek vannak nagyon finom ételekkel, és nagyon megszépült a város arca, a világ egyik leghangulatosabb, legszebb tere a belvárosban a Petőfi tér és környéke a Százéves cukrászdával, az Erkel-szoborral, a templomokkal és a török kúttal. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy pár évvel március 15-én én tarthattam itt a díszbeszédet, nagyon meghatott. Hogy Gyulán egy gyulainak egy gyulaikhoz lehetett szólni egy ilyen nemzeti ünnepen, az leírhatatlan volt számomra.
