• Az e-mailben, amiben az Egyesült Államokban élő fia megadta az elérhetőségét, nosztalgikus-vágyakozó hangon írt arról, hogy hiányzik neki a Százéves cukrászda és a lökösházi kenyér. A mai napig ilyen központi témát jelent az életükben Gyula?
• Igen, ha csak a beszélgetés szintjén is, de mindennap megemlékezünk a városról, nem feltétlen szakmai dolgokról, hanem bármiről, ami a városhoz köt.
• Holott Ön nem is Gyulán született.
• Valóban szeghalmi születésű vagyok, azonban azt mondhatom magamról, hogy mégis csak Gyuláról indultam el. Édesapám és anyósom is az Erkel gimnáziumban, édesanyám pedig a csabai zeneiskolában tanított, onnan került át Gyulára, és ott is maradt végül, mint zongoratanárnő. Szívünk csücske is lett, és maradt a mai napig Gyula.
• Milyen emlékei vannak gyerekkorából a városról?
• Akkoriban kezdték kiépíteni a strandot. Mi a tanácsházára jártunk ebédelni, ott a kapura voltak kifüggesztve általában a gyulai hírek. Ott derült ki, hogy olajat kerestek, de termálvizet találtak. Mulattunk is gyerekfejjel sokat, hogy milyen kifejezés az, hogy fúrás. Akkor még csak akkor használtuk ezt a szót, ha egyik ember a másikat fúrta. Míg nem volt a strand, a Fekete-Körösre jártunk fürdeni nyaranként. De összességében: rengeteg csodálatos emlék köt a városhoz, ha csak lehet, megyünk most is.
• Említette, hogy édesanyja zenetanár volt, gondolom, ezek után nem merész feltételezés azt gondolni, hogy tőle örökölte a zenei vénát.
• Igen, anyai ágról jön a zene szeretete, édesapám biológia-, földrajz- és kémia szakos gimnáziumi tanár volt. És bár nem zártuk ki a zene iránti érdeklődését, azért kétszázötven-háromszáz évre visszamenőleg anyai ágon öröklődött a zene. Méghozzá elsősorban a zongorázás, nagymamám is zongorista volt, de időnként besegített a templomban orgonázni is. A dédmamám is zongorázott, Kolozsváron egy Zichy grófnak volt a zongorista partnere. A gróf ugyanis vadászat közben elveszítette a jobb kezét, így már csak ballal tudott zongorázni, a dédmamám pedig szó szerint az ő jobb keze lett. Ez a gróf egyébként Liszt Ferencnek volt a magántanítványa, és a Zichy-kastélyba meghívta Liszt Ferencet koncertezni, így az én dédmamám az idős Lisztet hallhatta zongorázni.
• A családja ezek szerint erdélyi származású.
• Igen, 1913-ban jöttek át, amikor már nagyon érződött a háborúnak a szele, és akkor már olyan komoly sejtések is felmerültek, hogy nem biztos, hogy az első világháborút meg fogjuk nyerni, illetve, ha elveszítjük a háborút, akkor Erdély is elvész. Így aztán még időben átjöttek arra a területre, ami még a háború után is Magyarországhoz tartozott.
• A második világháborút hogyan élték meg?
• Az orosz megszállás alatt egy tiszt költözött hozzánk, kvázi, hogy ránk vigyázzon, de annyira szerette a zenét, hogy amikor látta, hogy van zongoránk, szinte megrendelte a muzsikát. Nálunk ugyanis az egész család zenélt, az egyik nagybátyám tanító-igazgató pályája mellett csellózott is, a másik nagybátyám brácsázott, a harmadik nagybőgőzött, édesanyám és nagymamám zongorázott, nagyapám hegedült, úgyhogy minden téli este kamarazenétől volt hangos a vidéki életünk. Akkor ugye még nem volt televízió, néha elmentünk a kaszinóba táncolni, de más lehetőség nem nagyon volt, a hosszú téli estéket muzsikálással töltöttük ki. Visszatérve az orosz tisztre: a segédje szerzett egy gitárt, úgyhogy egyre többször rendeztünk zeneesteket Szeghalmon. Így félig-meddig védve voltunk a megszállás alatt, mert nem mindenhol volt barátságos a helyzet.
• Szinte minden szavával a zenéhez kanyarodik vissza. Ennyire meghatározza ez az életét?
• Igen, a családban mi gyerekek az anyatejjel együtt szívtuk magunkba a zenét. Négyen vagyunk testvérek, mind a négyen zeneakadémiát végeztünk. A bátyám zeneszerző, a nővérem népzenész és zeneszerző, mi ketten pedig a hugicámmal csellózunk. A nagybátyám volt az értelmi szervező, mert amikor megtudta, hogy Tarhoson zeneiskola nyílik, akkor Gulyás György igazgató mellé elment igazgató-helyettesnek. Ő szólt, hogy kollégium is van, teljes ellátással, ingyenes oktatással, ami fontos szempont volt, hiszen édesapánk a háború után nem volt jó anyagi helyzetben, így viszont egyszerre hárman is eljutottunk Tarhosra, onnan pedig fölszivárogtunk Budapestre. Ez az ötvenes években volt, a bátyám, a nővérem és én. Amikor 1954-ben megszűnt az iskola, akkor a hugicámmal mindketten a fővárosba kerültünk és ott folytattuk a konzervatóriumot, majd a Zeneakadémián végeztünk.
• Zongorista családban miért éppen csellósok lettek ketten is?
• A hangszerválasztás az úgy alakult, hogy a kishúgom négy éves korában kezdett csellózni, mert egy nagyszerű szakfelügyelő felfigyelt rá, nálam azonban más volt a helyzet. Én hegedülni kezdtem, de a fülemnek annyira éles volt a hegedű hangja, hogy napi egy óránál többet nem tudtam gyakorolni, ami pedig ennél a hangszernél elengedhetetlen. Akkor gondolta azt a nagybátyám a tarhosi iskolában, hogy ha már úgysem megy a hegedű, és közben a frissen odacsábított csellótanárnak nincs elég tanítványa, hát próbáljuk ki a közös munkát. Ekkor tizenkét éves voltam.
• Laikusként azt gondolnánk, késő elkezdeni tizenkét évesen egy új hangszert. Az Ön pályafutása azonban ennek a cáfolata.
• A hat-hétéves korhoz képest valóban kései a tizenkét év, de szerencsére a hegedűvel való zenélés alkalmával a csellózás alapjait is elsajátítottam. Így öt év múlva, 1957-ben már mehettem Párizsba egy nemzetközi versenyre, ahol különdíjat kaptam. Köszönhettem mindezt többek között a tanáromnak, aki annyira példanélküli módon felszabadította bennem a zenét, hogy könnyedén tudtam játszani. Az iskolai légkör pedig olyan jó volt, hogy nem is nagyon volt kedvünk máshoz, mint a zenével foglalkozni.
• A vidéki gyökerek sosem csábították – más, Gyuláról indult művészekhez hasonlóan – a népzene, a népi motívumok felé?
• Ez a hangszer volt, amire váltani tudtam, és ezzel vagy egy zenei együttesben, vagy egy szimfonikus zenekarban lehet elhelyezkedni, ahol nem a népzene a műfaj profilja. A népzene a nővéremet csábította el, Kecskemétre a mai napig hívják például zsűrizni.
• Mennyire volt nehéz egy kisvárosból Pestre kerülni?
• Kezdetben nyomasztó volt, nagyon nyomasztó. De szerencsém volt, mert bár először kollégiumba kerültem, jó fél év után magánszállást találtam, egy református pap hetedik gyerekként odavett engem, sőt később még a hugicámat is. Fantasztikus zenei élet is volt, mert a pap mind a hat gyermeke zenélt, úgyhogy könnyen beilleszkedtem közéjük.
• A nagyváros után pedig hamarosan a nagyvilágot is meg kellett szoknia.
• Valóban, sorban jöttek a sikeres zenei megmérettetések. Ilyenekre már az Akadémia elvégzése közben is jártam, Prágában, Moszkvában, Németországba, az akkori NDK-ba jártam rendszeresen, Weimarban visszatérő vendég voltam, legalább nyolc alkalommal kellett mesterkurzust tartani. Aztán, amikor lediplomáztam a Zeneakadémián alkalmaztak tanárként, végigjártam a pályát a kezdő, óradíjas adjunktustól a professzori tisztségig. Most mentem nyugdíjba, bár mint emeritus tudom folytatni a tanítást.
• A Zeneakadémián a zenetudományos munka, vagy inkább a zenei élet, az előadások alapján lehet előrelépni?
• A zenei doktorátus ma szinte kötelező, ehhez viszont sokszor egyéb tanulmányt is le kell tenni az asztalra. De én még beletartoztam abba a generációba, hogy nekem még ez nem volt kötelező, engem akkreditáltak és megkaptam a papírt az addigi tevékenységem alapján, úgy értékeltek, hogy a munkásságom kapcsán jogosult vagyok. Vannak nagyon magas kvalitású szólisták, akiknek esetenként elnézik, hogy nincs doktorátusuk, és taníthatnak az akadémián, például Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Jandó Jenő.
• Egykori tanítványai közül kik érték el a legszebb sikereket?
• Sikerült kiváló növendékeket adni a magyar zenei életnek, akik külföldön és itthon is hírnevet szereztek maguknak. Hogy csak néhány példát említsek, Varga Tamás, Kántor Balázs, Pólus László, Várdai István. Sokan külföldön, Németországban vannak, de dolgoznak közülük a Magyar Állami Operaházban is. 1961 óta művelem a pedagógiát, és bár mellette együttesekben is voltam, az a világ rendje, hogy az ifjúságnak át kell adni, amit mi tanultunk a nagy mesterektől.
• Az életpályáján az látszik, hogy a kamarazenét jobban szerette, mint a nagyobb zenekarban lévő zenélést.
• Igen, és ez a zeneirodalomnak köszönhető. Amikor a Zeneakadémiára jártam, akkor alakítottuk meg a Bartók Vonósnégyest, ami kezdetben Komlós Vonósnégyes volt, mert akkor szokás volt a prímásokról elnevezni a vonósokat. Az első három évben olyan élményt kaptam a zeneirodalomból, a kvartett irodalomból, hogy azt nagyon megszerettem. Utána jött 16 évig a szólistakarrier, és bizony a cselló irodalma is csodaszép, a Beethoven szonátáktól a Brahms szonátákig, majd visszakanyarodtam a kamarazenéhez, a vonós ötös, a Schubert kétcsellósig. Amikor az ember beül egy vonósnégyesbe, és ezeket a legszebb darabokat játssza, az egy igazi oázis, amiből lehetetlen kiszabadulni.
• A zenei hagyományokat továbbviszi a család?
• Igen. Három fiam született, az első az ifjabbik Laci, ő él Los Angelesben, a Pacific Symphony Orchestra tagja, rendkívül aktív, vele kezdtük a zenei tradíció folytatását a családban. Büszkék is vagyunk rá. Houstonban volt egy kiváló verseny, amit megnyert, és utána is komoly sikerei voltak. Második fiunk Péter egy vonósnégyest alapított zeneakadémiás osztálytársakkal, most úgy néz ki, hogy Péterék lesznek a Bartók vonósnégyes folytatói. Játszottak már Békés megyében is, Akkord vonósnégyes néven. Az ő házasságából már két unokánk is van, szintén komoly zenei tehetséggel, igaz még csak öt illetve kétévesek, de már látszik rajtuk a zene szeretete, gyönyörűen és tisztán is énekelnek. Harmadik fiunk, Dániel is hegedült hat évig, de végül a műszaki pályát választotta. Most éppen Németországban szeretne diplomát is szerezni.
• Ön szerint mivel magyarázható, hogy Gyula és az a környék tömegével bocsátja ki a tehetséges, eredményes pályát befutott embereket?
• Békés megye kulturális háttere, tradíciója sokkal magasabb fokon áll, mint bármelyik más megyének Magyarországon. Talán még Pécs az, ahol tehetséges embereket ilyen számban találni. Fontos, hogy a második világháború után létrejöhetett egy zenei iskola Tarhoson, és a működésének hét éve alatt fantasztikus eredményeket érhetett el, a tehetségek gyűjtőhelye lehetett.
• Említette, hogy sokat járnak Gyulára, és beszélt a gyerekkori emlékeiről is. Milyennek látja most a várost?
• Határozott fejlődést látok, igaz fürdővárosként a város számtalan támogatást kapott, bár munkahelyek ott is sorra szűntek meg. A zenei lelkesedés viszont a nehézségek ellenére is megmaradt a városban, ami igazán örvendetes. Idén, ha minden jól megy, lesz fellépésünk Gyulán.
