Észrevétlenül átalakult életformánk egyre inkább a számítógép elé köt minket, kapcsolattartásunk jelentős része is a világháló bevonásával történik. Nincs is ezzel semmi gond, sőt, nagyon is jó, ha nem kell mindenért kimozdulni, végigtalpalni a várost, netán utazni is.
Az pedig külön élvezetes, hogy akár munkavégzés közben kapcsolatban lehetünk a világ bármely részén élő barátainkkal, értesülhetünk pillanatnyi kedélyállapotukról, megoszthatunk egymással arra érdemesített gondolatokat, vizuális- és akusztikus tartamokat.
A minap egyikük nyelvhelyességi tesztet oldott meg egy közösségi oldalon, s kiváló eredményének büszke közzététele láttán én is kedvet kaptam a megoldáshoz.
Pár perccel később már mindketten a győztesek büszkeségével veregettük egymás vállát, igaz, virtuálisan, s örömünket is csak az a másnapi küldeménye árnyékolta be, amiben értetlenül és bosszúsan linkelte az oldalt, amit nyelvtani megmérettetésünk óta kapott. Egy, a jó helyesírás eléréséért kardoskodó oktatási stúdió rontott rá kissé agresszív reklámjával, ráadásul rosszul is célozva.
Ennek láttán derengett fel bennem az a hirdetés, ami több napos hiábavaló kutatás után szinte szemem elé ugrott, felkínálva a hőn áhított konyhabútort és autós gyerekülést.
– Micsoda összefüggés! – gondoltam akkor elégedetten, de mikor már a szokásos külföldi síelésről szóló sokadik emlékeztetőt olvastam, gyanakodni kezdtem.
S épp aznap – mert ezek a megvilágosító történések valahogy mindig halmozottan érkeznek – új szót tanultam a rádióból: targetálás, azaz célzott reklámozás. A megfelelő üzenet küldése a megfelelő személynek, a megfelelő időben. Ami azért elég összetett, mert céloznak demográfiai (kor, nem, tartózkodási hely, jövedelem stb.) adatok alapján, általunk – például közösségi oldalakon, regisztrációk során – megadott adatok szerint (attitudinális), ismerve netezési szokásainkat, a böngészési és keresési előzmények (viselkedés alapú) alapján, kikövetkeztetve érdeklődésünket, megjósolva azok válaszait, figyelembe véve az impulzusokat is. A technológiai (számítógép típus) alapon történő célzás már semmi az idő szerintihez képest, amikor mondjuk egy pizzafutár-hirdetést csak a déli órákra időzítenek, vagy ott a meteotargetálás, amely időjárási adatok alapján céloz. A tartalomszintű megtalálás esetében az adott cikk tartalma (kulcsszó, címke) alapján jelenik meg a hirdetés, és természetesen a különböző targetálási opciók ma már össze is kapcsolhatók.
Értelemszerűen a személyiségi jogok kérdése is megkerülhetetlen, amelyek nem akkor sérülnek, amikor egy gép látja, hogy valaki merre jár a neten, és azt is, mi érdekli, hanem csak akkor, ha mindezt névhez is kötik és a szolgáltatónak megadott adatokat harmadik fél számára adnak ki.
Ami viszont nem tilos: a látogatások nyomon követése alapján történő profilépítés és anonim célzás. A demográfiai profilt pedig könnyen kialakítják, tudva, hogy a felhasználó milyen forrásból érkezett, milyen tartalmakat nézett meg és milyen kereséseket indított az oldalon, egészen addig, amíg a regisztrációjával a teljes demográfiai profilját is feltölti.
A korona mindezen a marketingesek legmerészebb álmait valóra váltó személyiségjellemzők szoftveres meghatározása, a számítógépes egér finommozgás-elemzésére irányuló célzás lesz.
A pszichológusok bevonásával történő kutatás eredményeként ugyanis már csak a bekapcsolt monitor előtt történő egérmozgás alapján is következtetni lehet a felhasználó tulajdonságaira. A nemen, koron túl olyan pillanatnyi pszichikai jellemzők is érzékelhetővé válnak, mint a fáradtság, a stressz, a kémiai befolyásoltság (alkohol, drog), vagy az izgatottság, bizonytalanság és idegesség. Vagyis, ha például valaki ideges, máris megjelenhet a nyugtató teáról szóló reklám, így valósítva meg a dinamikus interaktív targetálást, a reakció megváltozása alapján pedig az is kiderül, hogy a felhasználót mennyire érdekelte a látott információ. A teljes azonosítás után például az internetbankba való belépéskor sem lesz szükség felhasználónév és jelszó megadásra, mert az egér mozgatása – mint egy ujjlenyomat – azonosítani fog bennünket.
Ez még – egyelőre – a jövő, de ahogy pár éve a mai szintet se igen képzeltük el, úgy ez is hamar valóság lehet.
Mindezek helyes kezelése – úgy gondolom – a megfelelő tájékoztatáson és megértésen alapszik.
Mert azzal még tudok mit kezdeni, hogy az Új-Zélandon élő barátnőmmel úgy vagyok kapcsolatban, mintha a szomszédos helyiségben lenne; mert adódik alkalom a személyes találkozásra is. Az is megemészthető, hogy alig pár órás repülőút során más időzónában és éghajlat alatt találhatjuk magunkat.
De vajon azzal is tisztában vagyunk, hogy a kinyíló világ épp a lerövidített távolságaival húzza ki lábunk alól a valóságérzetet, ha csak egy pillanatra nem vagyunk észnél?
Gyökereinket már jó évszázada nem találjuk, mert az addigi generációk során elfogadott életminta mára teljesen eltűnt, a mentális kapaszkodókat elsöpörte a tudomány, és amit helyette kínál - jelenlegi formájában - nem működőképes. A virtuális kapcsolatok – még ha időnként igazak is – nem valósak, az ott lévő játékok pedig azt tanítják, hogy a tetteknek nincs következménye, amit a most felnövő korosztály a gyakorlati életre is átültethetőnek tart.
Mielőtt bárki felhorkanna: értékelem az informatika száguldását, magam is boldogan élek a technika interaktivitási lehetőségeivel, és azt is tudom, hogy nem egy rosszul megvilágított szobában üldögélő megereszkedett hasú, borostás, gonosz informatikus dörzsöli össze kaján vigyorral virsli ujjas kezeit, amikor rákattintok egy hirdetésre. Azzal is tisztában vagyok, hogy mobilszolgáltatóm munkatársai közt nem hangzik el efféle párbeszéd:
– Nem tudod, Évi gépe leszállt már?
– Azt figyelem, még nem, de már írom neki az üdvözlő sms-t!
Vagyis jó a célzott hirdetés, mert nem kell keresztülverekednem a potencianövelő és hashajtó tabletták halmán, hogy elérjem a keresett tartalmat, miközben elém tesz olyanokat, amelyekre talán amúgy rá sem bukkannék. De tévútra visz, mert egy idő után elhiteti velem, hogy a világ csak konyhabútort és gyerekülést áruló helyekből áll, s csakugyan az a legjobb síelő hely, ahová én járok, mert a többi még csak nem is hirdeti magát.
Beszűkít, mert megfeledkezem arról, hogy másnak esetleg hullik a haja vagy emésztési zavarokkal küzd, s olyan világot tapétáz nekem a monitorba, ami amúgy nem is valóságos. Mindezek végeredményeként én leszek a legjobban megsértődve, ha egy sötét utcasarkon olyan típusú emberek, olyan pengéjű kést döfnek belém – vagy más egyéb olyan módon tesznek ártalmatlanná – ami számomra teljesen ismeretlen.
Hozzá kell szoknunk, hogy ugyanahhoz a monitorhoz ülve ugyanazt a portált böngészve nekem a háztartáshoz szükséges legjobb vételekről szóló bannerek jelennek meg, férjem a legújabb banki szolgáltatásról kap reklámot, kisiskolás gyerekünk pedig a legújabb akciós mobilról értesül, amit menten el is kezd kisírni magának. És ez még az egyszerűbb célzások közül való.
Vagyis más kapni olyan leveleket, melyekről eldönthetem, hogy elolvasom-e tartalmukat vagy sem, mint a levélszekrénytől a lakásba érve azt látni, hogy mialatt távol voltam, valaki kicserélte a szoba falán lévő képeket, melyeket a családom valamennyi tagja másmilyennek lát.
Arról pedig már nem is gondolok semmit, hogy miután cikkemet a szerkesztőségbe juttatva – természetesen elektronikusan – egy későbbi levélben megemlítve, hogy e témáról az írás már mellékelve lett, e levél elküldésénél irritáló kis felugró szürke ablak a következőt kérdezi: "Nem szeretett volna fájlt mellékelni az üzenethez? Az üzenetben azt írta, hogy "csatoltam", de nem mellékelt egy fájlt sem. Elküldi így az üzenetet? "
