batta andrás és somogyváry ákos
Elképzelem az idős Erkel hallgatag alakját, amint a lassacskán nagyvárossá váló Budapest utcáin sétál. A Király utcából a Régi Zeneakadémiára. Korábban, amikor még aktív tanár és igazgató volt, ott is lakott – Liszt Ferenc lakása felett. Zongorát tanított és nem zeneszerzést, mint ahogyan Liszt is. Lisztre, a szerencsésebb géniuszra, felnézett. Rá emlékezve jelentette meg a maga Rákóczi indulóját a magyar zene nagy évében, 1840-ben. Erkel nem kapott díszkardot, nem fogták ki kocsijából a lovakat... Igazi sztár Magyarországon már akkor is az volt, aki külföldről érkezett haza. Pedig Erkel valószínűleg majdnem úgy, vagy talán úgy zongorázott, mint Liszt. Még nyolcvanéves korában is. Mozart d-moll zongoraversenyét játszotta, saját kadenciával, és ráadásként Liszt nyaktörő fantáziáját Bellini utolsó operájának a Puritánoknak témáira. Megmutatni, hogy ő is tudja? Vagy csak főhajtásként a nagy kortárs előtt, akivel néha összegabalyodtak amúgy távoli pályájuk szálai? Mondjuk épp a Zeneakadémia létrehozásakor. Jelképes, hogy Erkel nyitotta meg Liszt Ferenc zeneakadémiáját 1875-ben. Igaz, Liszt lakásán. Az utakat általában Erkel taposta ki. És mindig átadta Lisztnek a legtehetségesebb tanítványokat, köztük Thomán Istvánt, Dohnányi és Bartók későbbi tanárát. De hol volt még az öreg Erkel utolsó éveiben az unokák generációja? Dohnányi Pozsonyban koptatta az iskolapadot és a billentyűket. Ugyanott, ugyanazon az orgonán játszott egyébként a négy évvel fiatalabb Bartók is, aki Erkel Lászlónál, Erkel Ferenc harmadik fiánál tanult zongorázni. Vajon hallott az öreg Erkel Bartókról, Dohnányiról? Aligha. Mire felkerültek a budapesti Zeneakadémiára, Erkel már nem élt.
Sétáljunk tovább Erkellel, a Sugár úton! Hősünk nap, mint nap az Operaház homlokzatán láthatta szobor alakban saját magát. Furcsa érzés lehetett: egyszerre felemelő és szomorú. A halhatatlanság súlya nyomaszthatta az élőt. „Én nem műveimet, magamat élem túl” – mondta volna Erkel. Talán éppen az Operaház előtt fogant meg benne ez a keserű gondolat? Valóban túlélte önmagát? Erkel idős kora idején Mahler túl volt első szimfóniája bemutatóján – éppen Budapesten – Richard Strauss már meglepte a világot szimfonikus költeményeivel, Debussy első vonósnégyesével, Verdi bemutatta a Falstaffot (épp Erkel halála előtt néhány hónappal), Brahms, Bruckner szinte már befejezte életművét. A nagy „ellenfél”, Wagner tíz éve halott volt. Erkel kései műveit még mindig nem ismerjük eléggé ahhoz, hogy eldöntsük: az utolsó évtizedben valóban bezárult-e a kreativitás kapuja. Tény az, hogy az Ünnepi nyitány, amit 78 éves korában mutattak be – a romantikus magyar szimfonikus zene egyik ritka gyöngyszeme. Csúcspontján hangsúlyosan jelenik meg a Szózat motívuma. Nem a Himnuszé – arra csak szemérmesen utal művében Erkel – hanem a csaknem harminc éve halott barát, Egressy Béni kompozíciója. Vagy mögötte inkább Vörösmarty alakja sejlik fel? A hitvalló sor: „Itt élned, halnod kell”. Egyébként Liszt is ismerte a Szózatot. Sőt, a legenda úgy tartja, egyik tanítványa fel is olvasta neki egy este. „Oui, oui, mon ami – bólogatott Liszt – Itt élned, halnod kell.”
Erkel magyarsága mélyebbről fakadt, mint Lisztté. Különös, hogy Liszt Ferenc édesapja is egy arisztokrata uradalomban szolgált, de nem muzsikusként, bár úgy hírlik, tehetséges volt, és Erkelé is, mégis mekkora különbség feszül Doborján és Gyula között! Gyula – noha némi túlzással – nemzetközinek mondható akkori háromnyelvűsége miatt, mégiscsak a magyar lélek otthona, mindenek előtt az aradi vértanúk kálváriája miatt. Ma is az egyik legmagyarabb város. Doborján viszont – Raiding néven – Burgenland kicsiny helye, amelyre a térképen a Liszt-kultusz nélkül senki sem vetne hosszabb pillantást. A találkozások és minták, melyek oly fontosak egy fiatal számára, meghatározó útjelzőként jelentek meg. Például Rosty Albert alispán és főjegyző, akinek zenés szalonjain az ifjú Erkel hallgatóként és aktív közreműködőként oly gyakran vett részt. Vajon tudta, hogy mentora apját lecsukták a Martinovics-összeesküvés felszámolása után? De ha nem is tudta, érezhette a tenni akarást annak az embernek a viselkedéséből, aki felszabadította a jobbágyait és önként mondott le arról a nemesi kiváltságról, ami az adófizetés alóli mentességre vonatkozott. Rosty később gondosan egyengette Erkel pest-budai karrierjét is.
Pest-Buda, anno 1835. Ez az az év, amikor Erkel megérkezett a leendő fővárosba, a magyar szellem fővárosából, Kolozsvárról. Pozsony volt a hivatalos főváros, de a mai határainkon túli szép magyar városok is „magyarabbak” voltak, hiszen Pest-Buda lakosságának zöme még magyarul sem tudott. Mivel a későbbi Nemzeti Színházat csak akkoriban kezdték építeni, Erkel rövid Várszínház-beli tevékenysége után kedvezőbb művészi feltételek mellett a hatalmas pesti Német Színházhoz került. Egyébként itt is elhangzottak magyar tematikájú darabok, például az István király, a magyarok jótevője, amelyet a megnyitó alkalmával mutattak be, Beethoven kísérőzenéjével – németül. Leginkább magyar ebben a történetben Beethoven volt, aki ide komponálta a kor egyik legszebb verbunkos dallamát, valószínűleg Bihari játékának hatására. Bihari hitvallással felérő hegedülését Erkel is hallotta tanulmányai alatt, Pozsonyban.
De mi is a magyar? Ha a zeneszerző Erkel felől tesszük föl a kérdést, akkor így hangozhatna: milyen legyen a magyar? Mármint a magyar zene, amit rövid táncok formájában tettek közzé egy történelmi jelentőségű, amúgy kevéssé ismert kiadványban, Magyar nóták Veszprém vármegyéből címmel. Fortepianóra (a kor zongorájára) adaptálva jelentek meg ezek a kis darabok, füzetenként, egy-egy műkedvelő arisztokrata hölgynek ajánlva, arra számítva, hogy az úri asszonyok és kisasszonyok menüettek és keringők mellett magyar táncocskákat is játsszanak otthon. A kiadvány épp Erkel tanulóéveiben látott napvilágot. Ez volt tehát a kiindulás, az alapanyag a későbbi operák nagy építményéhez. És itt fogható meg a kreatív szellem diadala, ami kizárólag Erkelé, és ami őt kora legnagyobb magyarországi zeneszerzőjévé teszi. Hihetetlenül izgalmas átélni azt a folyamatot, ami a Bátori Mária magyar koloritjától a Bánk bán mélyen beivódó, dráma-ihlette magyar stílusához vezet. Erkel ugyanis nemcsak teremtő géniusz volt, de forradalmian újító is. Talán ezért is akarták az 1930-as évek végén, a budapesti Opera akkori ifjú, nagytehetségű művészei, Rékai Nándor, Nádasdi Kálmán, Oláh Gusztáv visszamenőleg, a 19. századi, kelet-európai zene nagyjainak, elsősorban Muszorgszkijnak fényében, újra igazolni Erkel eredetiségét. Ezért írták át a Bánk bán szövegét Arany János és Vörösmarty Mihály stílusában, és ezért változtatták meg az Erkel-kor operakliséinek megfelelő jelenetépítkezést. Háttérbe szorítva azt a tényt, hogy Erkel a romantikus operák (olasz és francia minták) etikettje ellenére is elképesztően eredeti ötleteket vitt be operáiba.
Már arra is felkaphatták a fejüket a kortársak, hogy a Hunyadiban csárdást táncolnak, ami csak néhány évvel korábban nyert polgárjogot a bálok táncrendjében. Arra aztán végképp nem gondolhattak, hogy a magyar Florestan, azaz Hunyadi László, a börtönben lassú verbunkosra búcsúzik kedvesétől, miután a híres közjátékban a gyászzene is a táncból leszűrt magyar karaktert kapott. (Ezt a gyászindulót játszották Erkel ravatalánál az Opera előcsarnokában, mintegy 130 éve.) Szilágyi Erzsébet is a verbunkos és a mögötte meghúzódó magyar népzenei hatások átlényegítésével vált a bennünket annyira megfogó, a magyarok Nagyasszonyára emlékeztető – „Stabat Mater” – anya-figurájává. A reformkor magyar zenei nyelvét teremtette meg Erkel, és vitte tovább a hosszú és kényszerű alkotói szünet után a Bánk bánban is, bizonyítva, hogy a magyar nótahang, mely az 1840-es évektől száz meg száz népszínműben, nomeg cigánybandák játékában – ahogyan Podmaniczky Frigyes írta – a lelket tartotta a letaglózott magyar társadalomban, nemes zenei anyaga lehet a mű központi duettjének úgy, hogy – először a zenetörténetben – bekerül a szimfonikus zenekarba és drámai jelentőséget nyer a cimbalom, és a viola d’amore révén a cigány hegedűje is, természetesen simulva be a romantikus operák fő áramába. Hát a „tiszaparti jelenet”? A furulyázó parasztokkal, és minden idők legtragikusabb „hallgató és friss” táncpárjával, amely a hősnő őrülési és öngyilkossági jelenetének alaphangját adja? Ilyen ötlet csak egy kivételes géniusznak jut eszébe.
Erkel magyarsága személyesen megélt, mélyen bevésődő élmények sorozatából állt össze. A szülővárosról, a családról, Rosty Albert alakjáról már volt szó. De ott vannak a pályatársak: csupa drámai, magyar sors. Az Egressy-fivérek: Gábor, a híres színész, Petőfi barátja, aki a nagy költő oldalán karddal küzd a szabadságért, majd halálra ítélik, Törökországba menekül, amnesztát kap, és élte utolsó évtizedét mellőzötten tölti. Öccse, Béni, Erkel legközelebbi munkatársa, aki elsőnek zenésít meg Petőfi verseket, Komáromnál harcol és – a Szózaton kívül – megírja a Klapka-indulót. 37 évesen hal meg, tüdőbajban. Bartay Endre, a Nemzeti Színház zseniális igazgatója, maga is zeneszerző, pedagógiai elkötelezettséggel. Ha ő nincs, nincs magyar népszínmű, se Szózat se Himnusz, ugyanis mindezt ő teszi lehetővé, pályázatok kiírásával. Földhözragadt és hálátlan támadások érik külföldre menekül. Abban az időben a primadonnák még az élet színpadán is hősök. A nemzetközi hírű Schodelné Klein Rozália, aki bebörtönzött szerelme birtokának megmentéséért karrierje csúcsán költözik vidékre, hogy a birtok ügyeit irányítsa. Nyáry Pál – mert róla van szó – amikor az ötvenes években kiszabadul és visszatér a Nyírségbe, már nem találkozhat kedvesével: Rozália negyvenhárom évesen, nem sokkal korábban hal meg. Színpadi riválisa, az első Melinda a Bánk bánban, Hollósy Kornélia, akit a nemzet csalogányának is neveznek, jótékonysági koncertekkel gyűjt ügyek, közösségek felvirágoztatására, és a szabadságharc után énekesi karrierjét bebörtönzött és halálra ítélt huszártiszt fivérének megszabadítására fordítja.
Drámák, folyamatosan. Talán ezért sem érzett Erkel erősebb késztetést a Hunyadi és a Bánk bán között eltelt 17 évben színpadon játszódó dráma bemutatására. Maradt számára a zene és a sakk. Utóbbiról – jelentőségéhez képest – keveset tudunk. A zeneésztársakról azonban többet, annál is inkább, mert – kissé patetikusan fogalmazva – velük vitte tovább Negyvennyolc szellemét Erkel.
1853-ban, 170 évvel ezelőtt egy szimfonikus zenekar megalakítása Magyarországon nemcsak zenetörténeti, hanem politikai jelentőséggel is bírt. Azokban az években, amikor a gyülekezést, a színpadi megjelenést, a rejtett üzeneteket árgus szemekkel figyelte megannyi császárhű cenzor, a Filharmóniai Társaság a maga 47 tagjával valóságos ármádiának számított. Csak azért engedték, mert azt hitték, hogy nem kell félni a zene nyelvétől. Ám már az első, a Nemzeti Múzeumban megrendezett hangversenyen kiderült, hogy tévedtek, ugyanis Beethoven zenéje a szellem szabadságáról szól a mindenkori zsarnokság ellenében. Azt hiszem a Brunszvik-család előkészítő munkája után a magyarok ekkor szerették meg igazán Beethovent, akinek a zenéje aztán korról korra a magyar szabadság kísérőzenéje lett, 1956-tal bezárólag, sőt, még az után is.
Most, a Filharmóniai Társaság Zenekarának születésére is emlékezve, illő felsorolni az alakuló együttes vezérkarának tagjait: Erkelen kívül a két, német származású fuvolistát, a zenéjükben is magyarrá vált Doppler-testvéreket (Ferencet és Károlyt), a hegedűs és karmester Császár Görgyöt (aki Kaiser álnév mögé bújva próbálta titkolni a hatóság előtt szabadságharcos múltját), Ridley-Kohne Dávidot, a koncertmestert, aki egyébként a később világhírű hegedűst és tanárt, a veszprémi Auer Lipótot bocsátotta nemzetközi útjára; Huber Károlyt, Erkel jobbkezét, aki a magyar hegedűiskola megalapítójának, Hubay Jenőnek édesapja lett, és a többieket: Eisler Lipót első fagottost, a zeneszerző Kirschlehner Ferencet, a fuvolista Pfeiffer Antalt és Szuk Lipót csellistát. Nagy és fényes történet indult el kezdeményezésükre, 170 évvel ezelőtt.
Különös, hogy Erkel viszonylag keveset komponált szimfonikus zenekarra. Nem írt például szimfóniát és Liszt modern műfajával, a szimfonikus költeménnyel sem próbálkozott. Talán azért, mert ennyire erős volt benne a drámai véna? Vagy úgy érezte, hogy Magyarországon a zenés színpad egyértelmű üzeneteire nagyobb szükség van? De bizonyára voltak prózaibb okok is. Erkel rengeteget dolgozott. A színházigazgatás, a repertoárépítés, a mindennapos küzdelmek apró-cseprő ügyei, a nagy család, és – legalább is az ötvenes években – az anyagi gondok (Erkel a reakciós Albrecht főhercegnél kénytelen házitanítóskodni), nem kedveztek a nyugodt alkotómunkának. Verdinek, Meyerbeernek, Gounod-nak nem kellett ilyesmivel foglalkozniuk. Az ő hazáikban már évszázadok óta működött az a zenei-előadóművészeti infrastruktúra, amit Erkel teremtett meg és nap mint nap megpróbált fenntarthatóvá tenni.
Csoda-e ha mind ebbe belefáradt, és egy idő után legszűkebb társaságában egyre több orvos jelent meg? Mindenek előtt Dr. Jelinek Zsigmond, aki műkedvelő zenészként is közel került hozzá. Úgy tudjuk, a páciens, orvosa számára brácsára és zongorára komponált egy Magyar Albumlapot. Sajnos elveszett! A kollektív emlékezet szerint a doktor rózsadombi házának szép kilátású kertje ihlette, ahol Erkel – idézem – „egy magányos csónakázóra és csillagos éjszakára gondolt és hozzá a régi magyar időkre.” A magányos csónakázó – éljünk a szentimentális asszociációval – maga Erkel lehetett. A „régi magyar idők” gyermeke volt, aki valószínűleg mindent idegennek érzett, ami a szabadságharc leverése után történt: a megtorlást éppen úgy, mint az osztrákokkal való összeborulást. Megélte ugyan, hogy a nemzet komponistájaként ünnepeljék és tiszteletére is énekeljék Himnuszát, ám halálos ágyánál mégis csak Lajos fia, a legszerényebb karriert befutott muzsikus-Erkel, István, a legkisebbik fiú (aki postafőfelügyelő lett), és a gyermekkort túlélt egyetlen lány, Mária állt. A tehetséges Elek apjával egy napon halt meg. Sándor még tett egy utolsó tisztelgő látogatást a svábhegyi villában, ahol Erkel a nyári hónapokat töltötte.
Kint, a „világban” megjelent a telefonhírmondó, megindultak a millenniumi készülődések, épült a város, zakatolt az élet. A nemzet komponistája persze óriási temetésben részesült... És elkezdődött utókora, amely – merő tiszteletből – állandóan korrigálni, átírni, befejezni akarta életművét. Csak az utóbbi néhány évtizedben támadt igény Erkel eredeti arcának megismerésére, az operákra és a himnuszra rátapadt, megkövesedett rétegek lehántására. Ne feledjük, hogy a Himnusz is csak 1989 óta törvénybe iktatottan hivatalos! Mégis: 1844 óta ez az igazi himnuszunk. Mert az a mély és poétikus érzés, ami Erkelt és generációjának legnagyobbjait a hazához fűzte, a reformkor óta minden magyart megindít. Van ugyanis egy sor, amit senki sem próbált meg sem kijavítani, sem átírni: „Hazám, hazám, te mindenem...” És ez a lényeg!
Így emlékezzünk Erkel Ferencre ma is!
Batta András zenetörténész, a Magyar Zene Háza igazgatója
