Súlyos mondanivaló a Várszínház Kamaratermében
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Az alkoholistává váló, a vidékiség ambivalens mentalitásával egy életen át küzdő, lecsúszott, egyetemi borász-tanárt azóta is rendületlen hitelességgel és zsenialitással alakítja. Magam is azért látogattam el a darabra, hogy az időközben nép- és mémszerűvé váló Mucsi-figuráról ne filmes vagy reklám-, hanem színházi színész minőségében tájékozódjak. Nem csalódtam, hatalmas élmény volt, noha teljesen letaglózott. Szellemileg csodáltam az előadást, érzelmileg teljes nihilbe kerültem. Ugyanakkor éppen ez egy JÓ darab sajátja: hogy kizökkent és tanít!
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Mucsi szemmel láthatóan kiválóan tudott együtt dolgozni a rendezővel, Bérczes Lászlóval, aki nem mellesleg 2020-ban beszélgetőkönyvet is kiadott a színésszel. Talán az sem volt hátrány, hogy a feleségét alakító Moldvai Kiss Andrea valóban a felesége, párbeszédük igen hitelesre és szuggesztívre sikeredett. Ugyanúgy, mint a Katona László által megszemélyesített tanárkolléga-karakterrel folytatott dialógus. Tűpontos kórrajz bontakozott ki a tanszékvezetővel (Ilyés Róbert) bonyolított diskurzusban is. Az pedig csak fokozta a feszültséget, hogy az anya (Bajcsay Mária) mindentudó hallgatásának nonverbális dinamikájával és a korcsmáros Karesz (Molnár Gusztáv) fájdalmasan kispolgári és piacgazdaságon alapuló, racionális mondataival a főhős egyre mélyebbre került az igazi, kortárs világ megismerésében. Helyzetének szívfájdító realitása erős kontrasztban állt lelkének érzelmi túltengésével. Ugyan felfogta, mi történik vele, hiszen szellemi egzisztenciája megengedte ezt, ugyanakkor nem tudta elhinni és érzelmileg feldolgozni. Ez érthető. Alapvető empátiát vonzott, de ez inkább élethelyzetéből, mintsem jelleméből fakadt.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A történet ugyanis végtelenül egyszerű, de annál szomorúbb, minél jobban ráérzünk hungarikum mivoltára. Egy vidékről elszármazott, a családból elsőként kiemelkedett, közepes tehetségű diák végül egyetemi doktorit szerez borászatból, benn marad a tudományok fellegvárában tanítani, kvázi karriert fut be az őseihez képest, akik megmaradtak „földtúrónak”. Mivel óráit rendhagyó módon egy italozóban tartja, módszerei és életvezetése dekadensnek hathat egy szabálykövető, kíméletlenül kisszerű polgárvilágban. A tanszékvezető ezért leépítésre hivatkozva nemes egyszerűséggel kirúgja. Noha régi barátok, a feljebbvaló a saját bőrét menti, behódolva egy még lélekölőbb, felettes hatalomnak. A barátság klasszikus ideológiája rögtön porrá zúzva! Éppen aznap a feleség is végleg feladja, hogy lefektesse gyermekeiket még – a rendszeresen ittasan hazatérő – férj érkezése előtt. Válni akar, kendőzetlenül szembesíti férjét az elmúlt évtizedek élhetetlen hétköznapjaival és egy új, jobb kapcsolatának tényállásával. A klasszikus családi burok, hitvesi szerelem rögtön porrá zúzva! Először itt döbbenünk rá, hogy az egyetemi lét kevésbé érintett alanyai vagyunk, de egy átlagos családi lét szűkös traumája mindannyiunknak ugyanolyan brutálisan nagyot üt. Széthullott életét az eredeti otthon, a vidéki szív dobbanó melegében szeretné helyére rakni. Ugyanakkor a hazai (ld. vámosmikolkai, fura, Háy is éppen onnan származik) puzzle- darabokat pont az újraéledő (?!) anyai szeretet fogja tökéletesen kirakhatatlanná tenni. A férfinak rá kell döbbennie, hogy egész életében a szülői utasításoknak megfelelően döntött. Sosem volt igazán önálló, mindig meg kellett felelnie egyfajta elvárásrendszernek – megmondták, mikor mit kell éreznie, tennie, mit hogyan kell megélnie. Ez a rendszer előbb alkoholistává tette, majd közvetve, de belesodorta a halálba is. A néző tudja, várja, hogy az elkerülhetetlen bekövetkezzék, de egyikünk letargiája sem lenne katartikus, ha az anya nem magyarázza el pár mondatban, mi okozta az igazán nagy tragédiát.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Itt már nem homályos a képlet: bármelyikünk családjáról lehet szó! Amelyben szeretet és odafigyelés nélkül, alkoholproblémákkal, kisebbségi komplexussal, a vidéki fásultságból a fővárosi örökmozgás lélektelenségébe süllyedve élnek a különféle, potenciálisan értékes embertársaink. Végső soron a tanulság az, hogy mindannyian megsebzettek, esendőek vagyunk, ezért kellene egymást megérinteni, elfogadni, támogatni. Csakhogy olyan korban élünk, amelyben az esendőséget tagadni szokás! Mivel az esendőség a létezés alapélménye, minden humánum szükségszerűen sérülékeny, akár spirituális, akár materiális értelemben. A mai ember azért retteg a másiktól, mert attól tart, hogy a másik felfedezi tökéletlenségét. A tökéletes, noha isteni eredetű, ugyanakkor félelmetes is, egy idő után pedig egyszerűen érdektelen és unalmas. Egy efféle dráma/novella rámutat arra, hogy van még mit tanulnunk egymásról/tól. Noha a valódi érzelmek felszínre juttatása, az igaz, élethosszig tartó barátságok kiépítése, a legkedvezőbb szülői szeretetforma megvalósítása a gyermekeink számára, a hittel teljes megbocsátás képességének gyakorlása, legegyszerűbben: az odafigyelés belső
hangjainkra és a külső segélykiáltásokra nagyon-nagyon… NEHÉZ!
