Gyulán, 1966 őszén, kora délután az „Ifjúsági Presszó”-ban siettem asztalt foglalni az esti irodalmi műsorhoz. A terem üresen, álmosan nyújtózott a langyos napsütésben. A pultnál ismerős felszolgálók most unott arccal jegyeket árultak. Gyorsan kifizettem a magamét, s máris indultam a kijárathoz. Lépteimet lassítottam, úgy éreztem, hátra kell fordulnom, a terem nem üres. Egy homályos sarokban kis asztal mellett valóban ült valaki. Megismertem, odamentem, hogy üdvözöljem, de egy hang nem jött ki a torkomon, csak álltam és bámultam. Kohán volt. Rám nézett, furcsa groteszk mosollyal hellyel kínált. Leültem. Az asztalon sörös üvegek, pohár, csikkekkel megrakott hamutartó. Hallgattunk. Egy pohár ital után bátrabb lettem. „Hogy vagy?” – kérdeztem. Kezével legyintett, fejét oldalt fordítva közölte, megoperálták a tüdejét. Ismét hallgattunk, majd később rám nézett. „És te? Hogy vagy?” Tudta, hogy nemrégen hónapokig szanatóriumban feküdtem szintén a tüdőmmel. És a rossz tüdők áthidalták a döcögve induló beszélgetést, s már Párizsról esik szó, a Grands Buelevards hangulatáról (…)
Még több régi cikk olvasható a Gyulai Hírlap online archívumában. E-előfizetés 3500 Ft/év.
