Novák János osztályvezető főorvos, gasztroenterológus
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
– A főorvos úr munkásságát Pándy-emlékéremmel ismerte el idén a Békés Megyei Központi Kórház. Mit jelent Önnek ez a díj?
– Őszintén úgy gondolom, minden kollégának, aki ebben az intézményben dolgozik, a Pándy-emlékérem az egyik legnagyobb elérhető szakmai és hivatásbeli elismerés.
– Orvos szeretett volna lenni, vagy voltak más elképzelései is?
– Mint mindenki másnak, nekem is voltak más elképzeléseim, vágyaim, de az orvosi pálya szinte mindig elsőbbséget jelentett számomra. Ha most megint megkérdeznék, mi akarok lenni, ismét azt mondanám: orvos. Mert a hivatásom nemcsak a munkám, a hobbim is, kihívásnak tekintem. Alapvetően szigorú ember vagyok, de nyitott az együttműködésre. Szakmai kérdésekben szeretek együttgondolkodni a kollégáimmal, elvárom, hogy megbeszéljük az eseteket, konszenzusra jussunk. Csakis így nyújthatjuk a legjobb megoldást betegeinknek a gyógyulás folyamatában. Ennek az is hozadéka, hogy az osztályunkon jó munkalégkörben dolgozhatunk. Mivel a páciensek visszatérnek hozzánk, feltételezem, elégedettek velünk.
– Honnan indult, és hogyan alakult a pályája?
– 1984-ben végeztem a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karán, ahol jó alapokat kaptam. Ez a további szakmai fejlődésemet is megalapozta. Az életpályám egyszerű volt, mert a diplomaszerzést követően a gyulai kórházban kezdtem el dolgozni, azóta is itt tevékenykedem.
– Kik voltak a nagy elődei, kiktől tanulta a szakmát?
– A belgyógyászat elméleti alapjait az egyetemen Varró Vince professzortól sajátítottam el, a gyakorlatot Iványi János tanár úr irányítása mellett szereztem meg. Ők a nagyhírű Hetényi Géza orvosprofesszornak voltak a tanítványai. A későbbiekben a gyulai 3-as számú belgyógyászati osztályra kerültem, ahol Libor János és Kovács József főorvosoktól tanulhattam meg a gasztroenterológia tudományát. Ekkor került először kezembe endoszkóp, amely ma már a meghosszabbított kezem. Életpályám során nagyon sok olyan kiváló szakemberrel hozott össze a sors, akikkel együtt tudtam gondolkodni, akikkel közösen szakcikkeket jelentettem meg. Ennek kapcsán szeretném megköszönni a Magyar Gasztroenterológiai Társaság két tagjának, Simon László és Újszászi László professzor uraknak a segítséget és a barátságot, a Debreceni Egyetem két professzorának, Sipka Sándornak és Szegedi Gyulának pedig azt az iránymutatást, amit a PhD-dolgozatom kutatási szakaszában nyújtottak. Országos és európai hírű, nagy tudású szakemberek voltak ők, sajnos már nincsenek köztünk. Nagyon büszke vagyok a szakdolgozóimra is, akik nélkül nem tudnánk felmutatni eredményeinket. Évek óta stabil gárdával dolgozunk, ápolóink a napi munka mellett országos versenyeken vesznek részt, szakcikkeket írnak, előadásokat tartanak, kiválóan ellátják a betegeiket. Összehangolt munkánk hozzájárult ahhoz, hogy az osztályunkat a legmagasabb, hármas progresszivitási szintre sorolják be. Az országban tizenhét olyan kórházi gasztroenterológiai osztály működik, köztük a miénk, amely lehetővé teszi, hogy a szakvizsgára készülők helyben tudják teljesíteni az előírásokat. Ugyanitt szinte az összes speciális finanszírozású gasztroenterológiai beavatkozás elvégezhető. Nagy eredmény, hogy meg tudtunk felelni a szigorú szakmai feltételrendszernek.
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
– Megtehette volna, hogy külföldön vállal munkát, mégsem élt ezzel a lehetőséggel. Miért döntött úgy, hogy itthon marad?
– Elsősorban a család miatt nem tettem meg ezt a lépést. Nem bántam meg, mivel itt is elértem azt, amit elterveztem. A mi lett volna, ha?... persze az én fejemben is megfordult, de ma már nincs jelentősége. A szakmában bekövetkezett óriási fejlődésre kezdettől fogva kihívással tekintettem, és igyekeztem azt mihamarabb beépíteni a munkámba. Számos elméleti és gyakorlati továbbképzésen vettem részt külföldön, így rálátásom nyílt a nemzetközi szakmai színtérre. Tudományos munkásságom során 68 közleményt írtam, és több mint 180 előadást tartottam. A szakmai kiteljesedéshez a gyulai laborban is adottak voltak a feltételek, így kollégáimmal lépést tarthattunk a korral, el tudtuk sajátítani az újdonságokat.
– Számos felfedezés fűződik a nevéhez…
– Én inkább újításról beszélnék. Ez alatt azt kell érteni, hogy olyan beavatkozásokat is végeztünk, amit más talán meg sem próbált. Egyetlen olyan tudományos eredményem van, amely valószínűleg az én nevem alatt jelent meg először. De hát akkora ez a világ, hogy előfordulhat, valaki már próbálta ezt az eljárást előttem, csak éppen nem írta le. Én viszont leírtam, és egy nagyon komoly külföldi szaklapban meg is jelentettem. Az eredményt a kényszer és a tudás hozta ki belőlünk: meg akartunk felelni az új követelményeknek. A gasztroenterológia ugyanis egy rendkívül dinamikus ágazata a medicinának, egy olyan szerteágazó tudományág, amely gyors fejlődéseket él meg. Újításainkat lehetőségeinknek megfelelően kezdtük el megvalósítani, áttenni a napi gyakorlatba. Java részük bevált, beteljesítette a hozzá fűzött reményt, sikeres lett. A gasztroenterológia egy mikrosebészeti beavatkozásokkal járó, úgynevezett operatív belgyógyászati mesterség. A gasztroenterológus endoszkópjával mikrosebészeti beavatkozásokat végez a nyom- és a vastagbélben, a gyomorban és az epecsatornában. Ezek nagyon nehéz és nagyon izgalmas műtétek, amelyek számomra komoly adrenalintuninggal járnak.
– Önt arról is számon tartják a megyében, hogy nagyon jó csapatot szervezett maga köré. Hogyan érte ezt el?
– Ahogyan Pándy Kálmán is megfogalmazta: minden osztályvezető főorvosnak tudományos tevékenységet is folytatnia kell, szükséges, hogy tapasztalatait közlemények, cikkek formájában másokkal is megossza. Én tartottam magam ehhez az elváráshoz. Vallom, hogy nem elég ügyesen munkálkodni, dolgozni, fejlődni, lépést tartani, újítani, a szakmának erről tudnia, értesülnie kell. Ám Pándy Kálmán sem egyedül dolgozott, kiváló munkatársakkal vette magát körül. Erre mindenkinek szüksége van. Én azon szerencsések közé tartozom, akik ezt meg is kapták. Évtizedek óta együtt dolgozom a kollégáimmal, ismerjük egymást. Az én osztályvezetésem fő mottója: fejlődjünk, legyünk alaposak, jobbak a betegeink javára, előnyére. Büszkén mondhatom el az osztályomról, nagyon kevesen mentek el tőlünk, szinte minimális a fluktuáció a munkatársaim körében. Fontos számomra, hogy nálunk mindenki megtalálja a helyét, tudjon szakmailag fejlődni, kiszámítható légkörben dolgozni.
Fotó: Gyulai Hírlap – Tóth Ivett
– Mivel tölti a szabadidejét, mi a hobbija?
– A sport, a mozgás fontos szerepet tölt be az életemben. Egyfelől mert fiatal korom óta sportolok. Korábban fociztam, kézilabdáztam és teniszeztem. Másfelől tudom és vallom, hogy a szellemi munka fáradalmait mozgással lehet a leginkább kipihenni: megújít, segít energiát gyűjteni a mindennapokhoz. A másik hobbim a vadászat. Ez is sok mindenre megtanít, többek között önfegyelemre, önkontrollra, türelemre, de az állatok és a természet szeretetére is ránevel.
– Sosem félt a vizsgálati kockázatoktól?
– Dehogynem. Egy kis félelemnek lennie kell az emberben, hisz minden beavatkozás hordoz magában egyfajta kockázatot. Pályám során, a 35 év alatt több ezer vizsgálatot végeztem, ám sosem éreztem azt, hogy számomra ez rutin lenne. Az orvosi praxisban minden pillanatban oda kell figyelni, jelen lenni teljes mértékben.
– Ön szerint milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valaki jó orvossá váljon?
– Ehhez számos tényező együttállása szükséges. Legyen például szakmai támogató közege, abban az értelemben, hogy legyen kitől tanulnia, éljen a feladat adta lehetőségekkel, tudjon dönteni, képezze, fejlessze magát, képes legyen együttműködni, konfliktusokat kezelni, problémát megoldani, legyen erős motivációja, hite önmagában. A szakmai tudáson kívül a jó orvos ismérve az, hogy meglátja az embert a betegség mögött. Egy igazán jó orvosnak erőt, bátorítást kell adnia, meg kell tudnia győzni a beteget arról, hogy elhiggye, képes meggyógyulni.
