Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A színésznő, akit mindenki Eszternek szólít az egyik sorozatfilmben játszott szerepe után, beül a taxiba, és a próbáról elindul órát tartani. Az egyik útkereszteződésben eléjük vetődik egy hittérítő, aki hirtelen felindultságában pofon üt egy laikust, ezért épp menekülőben van. A sofőr fékez, Eszter sokkot kap. Terapeutához kerül, a néző pedig megtudja, már volt egy balesete. A doki megkérdi: nem lehet, hogy mindaz, amit átélt, csak egy emlékbetörés?
A dráma cselekménye ennek mentén bontakozik ki. A szereplőkből előjönnek a gyermek- és fiatalkori emlékek, mindenikük erre építi fel jelenét, vagy akár a jövőjét is, abban a városrészben, amit a szerző ligetnek nevez.
A történet lényegét Tamás fogalmazza meg a mű elején: nem kell elveszni a részletekben és a múltban, hanem meg kell nézni, miből lett a baj. Négy sáv van a körúton, négy a sugárúton. Kész káosz, sok egyéni érdek. Az egészet meg kell fogni és beleönteni a közérdekbe, mondja. Tőle kapjuk meg Eszter sorsának megfejtését is, amelyre a produkció végén kapunk valódi igazolást, példát: „Ha a saját családodhoz utazgatsz, az életeddel játszol. Nem kell örökösen a hátunk mögé nézni. Megoldást kell keresni, nem problémát”.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Eszter ugyanis ezt állítja, eszerint él, eszerint hal meg a mának: „Mind itt vagyunk. Négy generáció, itt ülünk és szégyenkezünk”. Az előzmény egyszerű, de tragikus: „Álmomban autóban ültünk, és énekeltünk. Az anyák és lányaik. Én vezettem. Aztán az egyik kanyarban ők elkezdenek jobbra dőlni. Tekerem balra a kormányt, és mondom, hogy ez így nem lesz jó, mert ki fogunk csúszni, de ők csak dőlnek tovább jobbra, hogy tudnak egy rövidebb utat”.
Eszter húsz métert zuhan. Anyák és nagyanyák nélkül. Csak ő. A baleset után megáll a szakadék szélén, lenéz a roncsra, és azt érzi, tele van lehetőségekkel, ezek után már semmi sem állíthatja meg. És nem is állítja meg senki: visszajut oda, ahonnan mindig is menekült. Az otthonába, a ligetbe, az emlékeibe, a felmenői közé. El is szakad tőlük, meg nem is.
Aztán jön Márta, a barátnő, aki úgy csapódik bele ebbe az egészbe, mint a törésteszt-bábuk. Mintha ismétlést látnánk: a semmiből ugrik elé egy emlék, ami elől nem tud kitérni. Nyomja a mellkasát, nem kap tőle levegőt, nem bír megszólalni, de elmenekülni sem tud előle. Márta is beszorul, ez okozta a bajt: „Nem nagyon bírom a kis tereket. Még az állatnak is kell a hely”.
Ez a hely pedig maga a liget. Maga az élet, a távlat, a jövő, amely az Idő dalában fogalmazódik meg, aztán az Átlagos dalban kiteljesedik: „Pihés hajak és beesett szemek, / gyűrött ingek, sok közepes termet. / Átlagos figura, de nekünk tetszhet”. Néhány akkorddal később: „Zuhany alatt halkan / aztán éjszaka vadul / átlagosan rendben, / többnyire szarul”.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Eszter elhatározza: eladja a lakást. Talán azt reméli, jobbra fordíthatja ezzel a sorsát, megszabadulhat a terhes emlékektől. Csomagolni kezd. A dobozba mégis bekerül mindaz, ami a múlthoz köti: a családi fotóalbum, az Abigél rongyosra olvasott kötete, nagyanyja jegyzetekkel teli Bibliája és naplója, saját kamaszkori levelei és a tejfogai, édesanyja hozzá írt verse. Minden, ami fontos. Csak az üres falak maradnak a helyükön.
Maga a liget is ilyen: nem csak egy tér, egy helyszín, nem csupán tárgyak egysége. Személyes benyomások, emlékek tapadnak hozzá, határozzák meg a karakterét: az első csók, a lejátszott meccsek, a bújocska, a bútorgyárból visszarúgott labdák. „…itt vagyunk otthon. Innen indultunk el, és ide mindig visszatérünk. Emlékezünk a ligetben mindannyiunk Eszterével”, vallja Tamás.
Miután eladja a házat Sanyiéknak, Eszter újraolvassa a naplónak azt a bejegyzését, amelyből kiderül: amikor az anyja már nagyon részeg volt, mindig meg kellett hallgatniuk a Simon and Garfunkel The Sound of Silence (A csend hangja) című számát. Akkor még nem tudhatta, hogy az édesanyja is a dédi válaszát keresi. Ő maga sem tudta. Eszter felnőtt fejjel jön rá, hogy valójában mindannyian ezt keressük.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A Váróterem Projekt egy alternatív kolozsvári színtársulat, amit frissen végzett színinövendékek hoztak létre immár kilenc éve, hogy olyan témákat dolgozzanak fel saját színházi nyelvükön, amely közel áll hozzájuk, amely foglakoztatja őket és a hozzájuk hasonlóan gondolkodókat. Mint írják, nem magáért a kísérletezésért kezdtek el kísérletezni, de nem tagadják, amit művelnek, az elsősorban kísérlet, a határok feszegetése, a közízlés sémáinak szétzilálása.
A független teátrum repertoárjában kevésbé ismert kortárs darabok szerepelnek, olyan művek, amelyeknek már a címe is formabontó, így például a Qkac, a Fishez, a Reacting Chernobyl, a Kedd-choirtárs előadás, az Occupy Yourself, A magányosan sétáló macska, a Borsópróba, a paraFabulák és a Cím nélküli, hajléktalanokról szóló előadás. Van, hogy ezek bemutatásához formabontó tereket használnak.
Alternatív eszközökben a Gyulai Várszínház kamaratermében bemutatott Liget sem fukarkodott. Az élő közvetítés hatása mindent megkoronázott. Ének is volt, meztelenkedés is, sőt közvetetten pofon is elcsattant, a hangot pedig a színészek egyike keverte a színpad egyik lenti sarkából. Talán ez volt ez első olyan előadás Gyulán, amelynek még a műfaja is annyira különleges, hogy körülírni is bonyodalmas lenne. A kolozsváriak tehát feladták a leckét.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
Akik mindezt megcsinálták: Botos Bálint (szerző, rendező), Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Mostis Gergő, Pál Emőke, Sebők Maya, Sipos Júlia, Udvari-Kardos Tímea, Bocsárdi Magor (zene), Gábor Zsófia (jelmez) és Cosmin Matei (díszlet).
