Kiss László
János percek óta ólálkodott Saci körül. Hol a kávéscsészéket rakosgatta egyik helyről a másikra, hol a hűtőajtót nyitogatta, mint aki nem találja, amit keres. Sacit, aki épp a tojást verte föl, nem zavarta a téblábolás, ellenkezőleg, jólesett neki, hogy végre kettesben kezdik a napot. János szótlanságát a kómás reggeli totyogásnak tudta be, és örült, hogy ő törheti meg a csöndet.
– Szeretlek.
János fölhagyott a motoszkálással, és a felesége mögé lépett.
– Saci!
– Puszi – duruzsolta a feleség, és mosolyogva kavarta tovább a tojást.
– Azt hiszem, mondanom kell neked valamit.
– Ki vele, nyuszmusz – felelte Saci, és a habos masszát a serpenyőbe csorgatta. Fölsistergett az olaj.
– Mondd, hogy nem fogsz haragudni.
Saci, kezében a fakanállal, megtorpant. Érezte János szuszogását a tarkóján. Szóval ilyen. Szóval elérkezett az idő. Hónapok óta készült rá. Annyira sejtette, annyira tudta. Vajon kivel. És miért. Mi hiányzik itthonról. Mitől jobb másutt. Nyelt egyet, lélegzete fölgyorsult. A fakanállal intett, mint a vasutasok, ha szabad a pálya. Essünk túl rajta.
– Úgy néz ki, szívem – kezdte János tapintatosan, de félbetört a mondat.
Saci lehunyta a szemét, arca elszürkült.
– Úgy néz ki, bevesznek az EDDA-ba.
Saci tagjaiból kiment az erő, és mint aki hosszú másodpercek után végre levegőhöz jut, mélyet sóhajtott. Kinyitotta a szemét. Megfordult.
– Nagyon szeretlek, te bolond.
János átölelte a derekát.
– Nem viccelek, tényleg.
Saci elmosolyodott.
– De hát egyetlen hangszeren se játszol.
János olyan szomorúan nézett, akár egy borjú, akinek Goethét olvasnak föl.
– Csak mert gyerekkorodban együttest alapítottál a tesóddal, még nem vagy zenész. Meg mert felléptetek a szülinapodon. Attól az még nem volt zenekar – sustorogta Saci, és fölnevetett, mintha csiklandoznák. – Szegény nagyapád, hányszor elképzeltem. Gyanútlanul fölcaplat hozzátok, hogy családi vacsora, ti meg cserében másfél óráig szórakoztatjátok a Neoton Família dalmatás kazettájával. A sötét gyerekszobában. Nem csoda, hogy leette magát tortával. Micsoda koncert lehetett, én is beleénekeltem volna a filctollba.
– Saci, ne gúnyold a családom, és nyomatékosan megkérlek, ne baszogasd a gyerekkorom. Az még játék volt, ez most hót komoly.
– Jól van, jól van, kicsi – csitította a feleség –, szerintem most már foglalkozzunk a reggelivel.
János ingerült mozdulatot tett. Saci hátrahőkölt.
– Nyugi, kicsi, lazíts! És különben is, hol volna számodra hely? Az EDDA-ban telt ház van, minden létező hangszerre jut egy ember, hova furakodnál be? Meg mit szólna mindehhez a Pataky Attila? Vagy ő írt rád személyesen?
János lesütötte a szemét, és a fejét ingatta.
– Na, oké, téma lezárva – toppantott Saci. Elszégyellte magát, hogy képes komolyan vitába bocsátkozni egy ilyen baromságról. – Nagyon szeretlek, tudod, de odaég a rántotta, és azt meg te szereted nagyon. Eredj, moss kezet, farkaséhes vagyok.
János sarkon fordult.
Csobogott a víz a fürdőszobában.
Míg a tányérokra kotorta a rántottát, arra gondolt, meghibbant szegény. Hogy a kánikula kicsit megolvasztotta az agyát. Vagy ez is afféle midlife crisis. Nem baj, még bármi lehet. Hatalmas kő esett le a szívéről. Ebben a pillanatban úgy szerette urát, ezt az utánozhatatlan mókamestert, mint még soha.
Megint elmosolyodott, de ahogy kipillantott a kertbe, arcára fagyott a mosoly. Jánost látta, az ő Jánosát, amint hátán FILA-táskával a tujáknál parkírozó csészealj felé igyekszik, hátrafordul, szomorúan int, majd eltűnik a jármű belsejében.
Megjelent a Hévíz 2018/őszi számában.
