andrejszki judit
Forrás: koncert.hu
Egy 12. századi Szent László himnusszal indult Andrejszki Judit gyulai koncertje, így már az est legelején tisztázódott: a beharangozott időutazás egészen távoli korszakokig vezeti majd vissza a hallgatóságot.
Az előadóművész három különleges, de hazai gyártású „mai” hangszert hozott magával, ezért a következő néhány percben ezek mechanizmusáról, felépítéséről, hangszínéről és funkciójáról beszélt az egybegyűlteknek. Ismerkedésünket a legrégebbivel kezdtük, a klavicitériummal, amely a hárfafélék családjába tartozó középkori pszaltérium egyik fejlettebb változata. Gyakran használták gregorián énekek alátámasztására, hangja erősebb a reneszánsz és a kora barokk csembalóénál. Ütős leszármazottja a cimbalom. A művésznő egy 14. századi montserrati zarándokének kíséretét adta elő rajta.
Aztán a reneszánsz csembalót is megszólaltatta, és jelezte, arra nem alkalmas, hogy szólókoncerteket játsszanak rajta, ám arra igen, hogy dobként is megnyilvánuljon, és ezt meg is mutatta. Példaként azt hozta fel, hogy a 17. században egy-egy lakodalomban akár húsz virginált is megszólaltattak egy időben. Mellé egy vitézi éneket mellékelt Balassi Bálinttól, akiről tudjuk, verseit nótajelzésekkel is ellátta, hogy énekelhetők legyenek.
Az európai kitekintés egy francia szerelmes dallal kezdődött, amely Thoinot Arbeau kanonoknak köszönhetően öröklődött át az utókorra, majd műsorra került a Loreena McKennitt által is feldolgozott Greensleeves. Noha szerelmes dalként is felfogható, eredetileg a zöld ruhát viselő könnyű vérű lányokról, az éjjeli pillangókról szólt.
A legvidámabb fejezete az estnek a taliánokkal köszöntött be a kápolnába, hisz mint tudjuk, a mediterráneumban sokféleképpen képesek megénekelni a szerelmet, mégis másképpen, mint az angolszászok. Míg utóbbiak azt vallják, hogy amennyiben viszonzatlan marad a szerelmük, akkor meghalnak, az olaszok annak jósolják meg a halálát, aki nem szereti őket viszont. És a mondatnak közvetlen hatása is legyen, egy hangoskodó olasz úrnő által be lettünk vezetve a hálószoba legszebb tájaira. A reneszánsz végén tehát inkább a szövegre került át a hangsúly, hangzott el az összegzésben.
A muzsikaszó mellett képet kaptunk arról is, hogy egy-egy kastélyban több hangszer is volt annak idején. Brandenburgi Katalin egyik fennmaradt virgináljába még egy ékszerdobozkát és egy varrókészletet is beépítettek, ami azt jelzi, mekkora szerepe volt a zenének a hétköznapokban. Így volt ez Erdélyben is, ahol a főurak szinte mindenike kiválóan kezelte hangszereit.
A Kájoni-kódexből, amelybe magyar és cigány melódiák is bekerültek szép számmal, egy olasz szerzeményt emelt ki nekünk Andrejszki Judit, a másik kettőnél testesebb barokk csembaló segítségével. Ugyanez a billentyűs hívta elő az 1679-es felvidéki Vietórusz-kódexből a Minden állat örül a tavasznak című kompozíciót, annak alátámasztására is, hogy ebből a szerszámból már némi dinamikát, halkabbnak és hangosabbnak tűnő zenei részeket is elő lehetett ügyeskedni.
A legérdekesebbnek Stefano Landi Passacaglia della vita című száma tűnt, a 21. századi popszámokhoz való hasonlósága miatt. Javaslat is történt arra, hogy érdemes lenne alkalmazni.
A nagy barokk korszakba Esterházy Pál 1711. évi Harmonia Caelestisének Ave maris stella című részlete vezette be a jelenlévőket, azzal a halk megjegyzéssel, hogy a nagy mű java része a gróf megbízott embereinek munkája.
A korszak megidézése nem múlhatott el Henry Purcell nélkül, aminek tulajdoníthatóan az alvilág istenéről rendre lepotyogtak a kígyók, egy újabb francia Passacaglia pedig a szerelmi csalódásunkon próbált enyhíteni.
A koncert záró akkordjaiban együtt énekelhettünk ki magunkból fájdalmainkat és örömeinket Andrejszki Judittal, végül kipróbálhattuk a lakásdísznek is beillő hangszereket.
